Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

A huszadik századi modernizmus egyik meghatározó alakja Virginia Woolf és életében kulcsszerepet játszó apja Leslie Stephen történetével ismerkedhetünk meg. A Magyar Pszichiátriai Társaság tavalyi vándorgyűlésén tartott Moretti- Ocsovai közös előadás témáját Dóra számára egy naplóbejegyzés inspirálta.

“Apa születésnapja. Kilencvenhat lenne ma, igen; és lehetett is volna kilencvenhat, mint bármely más ismerős ember, de megkönyörült rajtam és nem lett. Az élete teljesen véget vetett volna az enyémnek. Mi történt volna? Nem írtam volna egyetlen könyvet sem; – elképzelhetetlen.”
Kemény, súlyos kinyilatkoztatás ez egy lánytól az édesapjáról. A sorok szerzője a modern kori irodalom egyik megteremtőjeként számon tartott Virginia Woolf, aki negyvenhat évesen, 1928. november 28-án, egy szerdai napon veti papírra ezeket a gondolatokat. Apja, Leslie Stephen ekkor már 24 éve halott.
Mi vezethetett odáig, hogy a világirodalom egyik legnagyobb női prózaírójának tartott Woolf egész lényének, hivatásának megkérdőjelezéséig jut el apja említésével kapcsolatban? Miért kellett ennyi ideig magában tartania apja iránti érzéseit? Fel tudta-e dolgozni kapcsolatukat az írás, a születő művek által? Megannyi kérdés, amelyekre élettörténet és életmű összevetésével kerestünk választ.
Virginia Woolf (1882-1941) és apja (1832-1904) mindössze huszonkét évet tölthettek együtt, ami azonban egy életre meghatározó jelentőségű volt mindkettőjük karrierje szempontjából. Woolf a fenti idézetben arra utal, hogy apja élete bekebelezte volna az övét, ha nem hal meg idejekorán – és valóban; közösen megélt éveik személyes dokumentumai bizonyítják, hogy nemcsak szárnyai, hanem gátlásai is egyaránt apjától eredeztethetők.
A zenetanár Friedrick Wieck-hez hasonlóan Leslie Stephen, a szótár-író entellektüel apa is kulcsszerepet játszott lánya, Virginia alkotóvá válásában. Azzal, hogy könyvtárát korán rendelkezésére bocsátva felkeltette lánya intellektuális kíváncsiságát, követőjévé, irodalmi örökösévé akarta tenni. Az írónő saját alkotási folyamatához oly fontossá váló hosszú, természetben töltött séták feltöltő szokását is tőle „örökölte”. Woolf naplói és apjáról szóló esszéi azonban lefestenek egy olyan képet is, amely a családbéli nők szempontjából egy nehezen elviselhető, félelmetes, kontrolláló karaktert mutat. Olyat, aki zsarnokoskodott az őt érzelmileg támogató nőkkel, akit végül Virginia A világítótorony című regény Mr. Ramsey-jének figurájában, személyes szublimációjának egyfajta csúcspontjaként keltett életre.

Mozaikcsaládban
Virginia Woolf egy manapság mozaik-családnak nevezett családi környezetben nőtt fel. Lakóhelyük gyermekévei alatt a tengerparti, festői városka, St Yves volt – ennek a helynek a ritmusait hallhatjuk a Hullámokban és Woolf meghatározó írásaiban. Édesapja és édesanyja korábbi házasságaikból is hoztak magukkal gyermekeket, közösen pedig négy gyermeket vállaltak. Így Virginia édestestvérei (Vanessa, Thoby és Adrian) és féltestvérei (Stella, Gerard, George) társaságában élt, irodalmi, intellektuális közegben – azonban az utóbbiak, a jóval idősebb fiúk sajnos számos konfliktus és súlyos gyermekkori szexuális traumatizáció forrásaivá váltak a lányok számára. Édesanyja, a festői szépségű, preraffaelita modellként is szerepet vállaló Julia Stephen korán, 1895-ben meghalt, a gyermekeknek és édesapjuknak is feldolgozhatatlan traumát hagyva maga után.
A kiskamasz, mindössze tizenhárom éves Virginia instabil, melankóliára hajló személyiségében a depresszív karakter az esemény hatására még inkább felerősödött, a lány életében először öngyilkosságot próbált meg elkövetni, kivetette magát az ablakon. Ezt a kezdeti krízist még számos, a ma bipolárisként számon tartott írónő életét alapjaiban meghatározó hasonló összeroppanás és öngyilkossági kísérlet követte, egészen a végső, befejezett öngyilkosságig. 1941-ben, március 28-án, kövekkel a kabátzsebében belesétált az Ouse folyóba, hogy többé soha ne térjen vissza onnan.
Sir Leslie Stephen, az irodalmár-filozófus, egyszerre volt magának való hegymászó és a Viktória-kor egyik legismertebb kritikusa, népszerű entellektüelje. Hideg, kék szemei, csendes, visszafojtott, sok kimondatlan dolgot rejtő mondatai állandósult vészjósló hangulatot teremtettek a családban. „A dolgok, amelyeket nem mondott ki, mindig ott lebegtek a háttérben”, „nyomasztó, vészjósló csendek” jellemezték a családi életet Woolf olvasatában.
Leslie Stephen tehát visszafogott, puritán – de egyben autokrata személyiség volt. „Manapság szülők és gyermek között olyan szabad viszony van, amely apámmal lehetetlen lett volna.” – írja Virginia. Érdekes kontrasztja ennek az az írói, alkotótársi szabadság, amelyben viszont a kislány jócskán részesült; az volt a dolga, hogy apja tehetségét csiszolja, karbantartsa, egyfajta szellemi partnereként működjön. Életművének legfontosabb és legnagyobb volumenű munkáit – a sok kötetes Dictionary of National Biograph szerkesztése (1885-91), vagy a Life of Henry Fawcett (1825), a George Eliot (1902) – már Virginia életében írta, sőt, ezeket meg is konzultálta a mindössze tizenéves lánnyal.

„Olvass, amit csak szeretnél”
Számos példát találni az apa napló-jegyzeteiben, ami egyértelművé teszi, hogy Leslie Stephen egyfajta Én-kiterjesztésként, saját írói örökösévé akarta tenni a kislányt. Ezen gondolkodik a tizenegy éves Virginia írói jövője kapcsán is: „Nagy jövő vár rá, hasznosabb, mintha újságcikkeket írna. Ez lesz, úgy vélem, Ginia iránya, amíg 17 évesen férjhez nem megy valakihez.” Látszólag mindössze egy dolog okoz neki fejtörést: „Tegnap megbeszéltem a II. Györgyöt Virginiával. Nagyon jó gondolatai vannak és jó író lesz belőle idővel, csak nem tudom eldönteni, melyik irányban. A történelem jó lenne neki és segíteni is tudok neki pár tippel ezen a területen.”
Leslie Stephen részéről nem meglepő ez a korai delegálás, hiszen lányával sok közös vonásuk volt, fizikai hasonlatosságukon kívül pszichés karakterük is egybevágott; hajlamuk a melankóliára, gyötrő, ok nélküli önvádra, fájdalmas érzékenységük a kritikára és nyelvi, szövegíró tehetségük is hasonlatossá tette őket. S bár íróként és szerkesztőként megélt alkotói sikerei elvitathatatlanok voltak, a férfi mégis szégyellte saját írói karrierjét, hiszen azt gondolta, az írói hivatás nőknek való dolog – ez is egy komoly érv volt Virginia íróvá nevelése mellett. Megadott mindent ahhoz, hogy lánya írhasson: teljes szabadságot kapott az irodalomban. Átengedte számára a saját, gigantikus könyvtárát, sőt, egyenesen a kezébe adott neki szánt olvasmányokat: nehéz történelmi és önéletrajzi műveket. Azonban női szerepében zsarnokian viselkedett vele, csakúgy, mint a család többi nőtagjával. Felesége korai halálát követően a férfi lassacskán teljesen magába fordult, egészsége hanyatlásával egyetemben depressziója is felerősödött. Melankolikus sorsának 1904-ben a rák vetett véget. A veszteség, 1904 májusában, három hónappal apja halálát követően újabb súlyos mentális összeomlást okozott Virginiánál. Miközben majd’ belepusztult a fájdalomba, arra is rájött; végre saját életét élheti, amelynek fontos, elengedhetetlen része íróvá válása.

Egy nárcisztikus patriarcha
A már felnőtt Virginia Woolf, az író, így folytatja a cikk elején idézett naplórészletet:
„Naponta szoktam rá és anyára gondolni; de ahogy A világítótornyot írom, folyamatosan a gondolataimban vannak. És most néha ő is visszatér, de másként. (Azt hiszem, igaz lehet – hogy egészségtelen mértékben a megszállottjuk voltam, mindkettejüké, és az, hogy megírjam őket, szükséges lépés volt.) Most sokkal inkább úgy tér vissza, mintha kortársam lenne. Olvasnom kellene tőle. Vajon újra érezhetem-e, hallom-e a hangját, vajon már kívülről tudom ezt?"
A sorok igazat adnak Gerevich Józsefnek, aki frappáns kifejezéssel élve, az alkotóban zajló önreflexiós folyamatra utalva, A (be)világítótorony-ként aposztrofálta a művet. A szakember elnevezése azért is pontos, mert Woolf a világirodalomban a lélektani regény műfaját megalapozó írásművével valóban, szinte mintha éppen saját pszichéjébe világítana be, egyszerre állítva emléket korán elvesztett édesanyjának és édesapjának. Ugyanakkor árulkodó, hogy édesapja halálát követő 23 évvel később került csak sor ennek a történetnek megírására.
Bár pszichobiográfiai szempontból a regény anyafigurája, Mrs. Ramsay teszi sokak számára igazán emlékezetessé a könyvet, számos olyan elemet találhatunk, amelyek arra is rávilágítanak, hogy az apafigura megformálása nem kevésbé fontos célja volt – olyan jeleneteket dolgoz fel, amelyek személyes visszaemlékezések, naplók által dokumentáltan előfordultak a családi életükben:
„Nők nem tudnak festeni, nők nem tudnak írni” – nehéz lenne ezt a megállapítást anélkül olvasnunk, hogy a két Woolf-lányra, Virginiára és Vanessára való utalásként értelmezzük, akikből éppenséggel világhírű író és festő vált. Az apafigura soviniszta oldalát emeli ki a mű, amikor Lily, a szabadság szimbólumát megtestesítő regénybéli festő „megkérdezte a fiút, apja könyvei miről is szólnak. […] „Gondoljon el egy konyhaasztalt, amikor maga nincs ott”. – hangzik az epés válasz, amely folyományaképp Lily vizuális szótárában Mr. Ramsay a konyhaasztal megfelelőjévé válik.
A zsarnoki légkör állandósulása, a családi körben megélt feszültség számtalan jelenetben előkerül: „a fia gyűlölte. […] gyűlölte mozdulatainak hevességéért és fenségéért [..] és szigoráért és önzéséért […] de leginkább apjának ezt a hangos érzelmi kiáradását gyűlölte, mely ott remegett köröttük egyre, s tönkretette az ő anyakapcsolatának oly tökéletes nyugalmát és egyszerűségét.”
Egy patriarcha kerül elő a családi vacsoraasztalnál is: „Mr. Ramsay utálta, ha mások esznek, mikor ő már végzett. Felesége látta haragját, mint egy rohanó kutyafalkát, ott volt a szemében, a homlokán, a szemöldökében, s tudhatta azt is, hamarosan valami vad robbanás következik be…” Majd a nárcizmusa is megcsillan: „mennyire untatta, hogy ott kell ülnie csendben, míg a többiek esznek-isznak, se vége, se hossza, s milyen ingerültséget érzett felesége iránt, hogy a könyveiről nincs szó, mintha nem is léteznének.”
Számos regénybéli részletet lehetne még idézni, hiszen a páratlanul gazdag forrás bizonyítéka annak, hogy Virginia Woolf két évtizeden is túl tartó szublimáció után méltó helyre tudta helyezni apja és anyja karakterét saját életében, s a világirodalomban nem kevésbé.

A megmentő férj
Életrajzírója, Alexandra Harris fogalmazza meg, hogy Virginia Woolf az „apja írásait olvasva – és ezt élete végéig megtette időnként – bizonyos értelemben mindvégig fenntartotta vele a kapcsolatot”. Az olvasás leánykora állandó túlélőeszköze volt, ez tartotta a felszínen – később pedig maga az írás töltötte be nála ezt a protektív szerepet. Gerevich József szerint egyenesen arra használta az alkotást, hogy amikor megérezte a közelgő depressziót,” folyamatosan tolta azt maga előtt, míg a mű végére nem ért. Amikor elérkezett a könyv befejezése, már nem tudott a betegsége elől hova menekülni, így az egyre jobban elhatalmasodott rajta.” Tehát egyfajta figyelemelterelést hajt végre az alkotással – olvashatjuk a Szemfényvesztő művészetben.
Nemcsak az alkotás volt életben-tartó Virginia Woolf életében. Olvashatták Woolf gondolatát arról, miszerint, ha apja sokáig élt volna, nem válhatott volna író belőle. Érdekes ezzel párhuzamba állítani férje, Leonard szerepéről unokatestvére, Cecil Woolf idézetét: „Nem beszélhetnénk ma Virginia Woolfról, ha Leonard nem létezett volna. Hiszen Virginia nem élt volna elég ideig ahhoz, hogy megírja remekműveit.”
Tökéletesen érzékelhető, hogy Leonard nemcsak férfitípusként volt ellenkező karakter az apa-figurához képest, de az alkotói credo szempontjából is gyökeresen ellentétes szerepe volt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy míg apja jelenléte veszélyeztette, férje gondoskodása lehetővé tette Virginia Woolf alkotói kreativitásának, írói identitásának kibontakozását.
Verena Kast jungi gondolata, miszerint „a tehetséges nőket általában az apa fizikai valója vagy indirekt képe inspirálja, támogatja a fejlődésben” két eklatáns, művészetből vett példán keresztül- Clara Schumann és Virginia Woolf esetében- is előkerült a vándorgyűlés szimpóziumán. Mindkét esetben parentifikált gyermekek és nárcisztikus apák jelennek meg, akiknél saját lányuk önmaguk egyfajta kiterjesztése volt. Közös vonás a lányok korai apai delegálása, azaz a nyíltan megfogalmazott írói, illetve zenei örökössé tételük. A lányok pedig ambivalens kötődéssel viseltettek apjuk iránt, amely a szeretet és gyűlölet között oszcillált, erről személyes írásaik – levelezésük és naplóbejegyzéseik – valamint műveik is tanúskodnak. Nem meglepő, hogy hasonló alkotói karakterré váltak – apjukhoz is hasonló és egymáshoz hasonló működésű alkotókat figyelhetünk meg.
Azonban markáns különbségek is láthatók, például eltérő a szublimáció módja a két esetben. Virginia Woolf esetében nem szimultán naplójegyzetek, vagy levél-replikák a jellemzők, hanem egy bő két évtizeddel később zajló, sikeres alkotói feldolgozásnak lehetünk olvasó tanúi, csúcspontján A világítótorony című regénnyel. Párkapcsolati szempontból a megélt események feldolgozási módja szintén különbözőképpen zajlott, hiszen egyrészt Virginia Woolf szexuális orientációja többfélévé fejlődött, másrészt az apafigurával homlokegyenest ellentétes, engedékeny és gondoskodó férfikaraktert választott férjül egy aszexuális kapcsolatban – míg Clara Wieck a Robert Schumann-nal folytatott párkapcsolatában korlátok nélkül meg tudta élni a heteroszexuális szerelmet.
Eltérőek voltak „a lányok” személyiségük alapkarakterében is, hiszen Woolf súlyosan traumatizált, depresszív, míg Moretti Magdi megfogalmazása szerint Clara Schumann reziliens karakter volt, magabiztos, jótékony családi környezet vette körül. Az a tény, hogy hét gyermeket szült, szintén ezt támasztja alá.
Az anyafigura jelenléte alapjaiban eltérő a két élettörténetben és a kialakult személyiségükben: Virginia Woolf rendre idősebb női karaktereket keresett barátként, mint például a költő Violet Dickinson, de alapjában véve ő maga volt saját anyafigurája is. Clara Schumann-nál, ezzel ellentétben volt elérhető anyafigura-személy a gyermekkorában, ez minden bizonnyal stabil személyiségére is hatással lehetett.

Záró gondolatként álljon itt egy idézet, amely talán még inkább összeköti a két, különböző, de mégis összefonódó alkotói életutat: "Fura, mert nem vagyok hivatásos zenész, de mindig zeneként gondolok a könyveimre, mielőtt megírom őket.” – írja Virginia Woolf Elizabeth Trevelyan-nak, 1940-ben. Clara Schumann, ha megnyilvánult volna a kérdésről, talán épp a fordítottjáról számolt volna be.

Ocsovai Dóra
Forrás: Lélekemelő 2023/1