Tüdőtlen idők…
Ezzel a címmel jelent meg a Magyar Szervátültetettek Szövetsége kiadásában a mohácsi kórház pszichiátriai osztályán dolgozó Teppert Éva és Lecler Terka könyve. A történet különleges, mert aki mesél az maga Teppert Éva tüdőtranszplantált, és mert Lecler Kerka nem más, mint Ekler Katalin pszichiáter. Éva az ő segítségével értékelte át saját világát, dobta le felesleges terheit, és határozta el, hogy soha többet nem fog fuldokolni, átvitt értelemben sem. De hogyan is született a Hősök Könyve?
Lecler Kerka: A Tüdőtlen idők Lecler Kerkája vagyok, és a Mindennapok Ekler Katalinja. Mindketten pszichiáterek, és többé vagy kevésbé bevallottan foglalkoznak az ember lelkének, problémáinak nem egészen hagyományos megközelítésével (asztrológia, numerológia). Mindemellett anya, feleség, sőt, kutya-, macskatartó is vagyok. Szinte mindenevő olvasó, ami tetszik alapon, és ha mód van rá, lelkes táncos.
Több mint 30 éve dolgozom a magyar egészségügyben állami alkalmazottként, jelenleg Mohácson, a pszichiátriai osztályon, rendelésen, gyakran az SBO-n. Ez a harmadik munkahelyem, az első dekádon túl. Előtte a régi pécsi Honvéd Kórház volt a bázisom, oda jelentkeztem Ozsváth Károly professzor osztályára diákkörösnek harmadéves koromban. Emiatt lettem pszichiáter. Igaz, neurológiában eltöltött évek vargabetűje volt benne, de ez csak a korábbi „szerelemhez” való visszavágyást erősítette. Az Ozsváth – csapat korát megelőző légköre, nyitottsága, széles látóköre fogott meg, a beteggel történő kommunikáció megkövetelt minősége, a benyomások, megérzések jelentőségének tudatosítása, az együtt dolgozás fontossága a kapcsolatban.
Teppert Éva: Úgy érzem, hogy mindent leírtam a könyvben, amit el szeretnék mondani magamról, sőt annál egy kicsit többet is. Pszichológus vagyok, a Mohácsi kórház pszichiátriai osztályán dolgozom. Igyekszem ügyesen lavírozni a szerepeim között. Szívesebben vállalom a hétköznapi átlagember szerepét a családom körében, bár a háttérben mindig ott van a hős is, aki mindent kibír, mindent megold és elviseli, amit kell. A pszichológia egy távolinak és elérhetetlennek tűnő álom volt számomra, aztán mégis úgy alakult, hogy megtaláltuk egymást. Legnagyobb örömömre és szerencsémre egy nagyszerű csapatban kezdtem el dolgozni, ahol tapasztalatlan kezdőként figyelemreméltó szakemberek támogatását és barátságát és élvezhettem.
Hol ismerkedtetek meg egymással?
T. É: Mohácson, a munkahelyen. Együtt dolgoztunk néhány évig, Misi fiam és a betegség születéséig.
Mikor döntöttétek el, hogy megírjátok Éva történetét?
L.K: A Könyv ötlete fokozatosan alakult ki. Tudtam, hogy Éva saját feljegyzéseket vezetett a terápiáról, s amikor a lezárás szakaszába értünk, akkor merült fel, hogy ezt a rengeteg élményt össze kellene gyúrni, könyv alakjába tenni. Azt hiszem, mindkettőnkben külön-külön is megfogalmazódott. Éva talán felsóhajtott, hogy ezt meg kellene írni, én meg ráerősítettem, hogy meg bizony. Még egy szinten történő feldolgozás, azaz afterparty. Amikor a történet már kezdte felvenni írásos formáját, megfogalmazódott a terápiás második rész leírásának igénye. Éva hívott, hogy mondjam el a saját látószögemből is.
Éva, Neked mit jelent, miben segített a „Tüdőtlen Idők”?
T. É: Sokat kellett küzdenem az életemért, a gyógyulásomért. Először testi szinten, aztán lelki síkon is. A könyv a hab a tortán. Úgy tekintek rá, mint a jól végzett munka jutalmára. Miután több szinten is átdolgoztam/ átdolgoztuk/ magamban az élményeimet, végül megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy „kitegyem” magamból. Ott van, a kezemben tarthatom, tekinthetek rá akár idegenként is. Annak ellenére, hogy az én tapasztalatom és küzdelmem van benne, nem kell mindig magamban cipelnem, letehetem a polcra.
A betegségem és a gyógyulásom folyamán minden összezavarodott bennem. Nem tudtam munkát vállalni. Már gyógyultnak éreztem magam, mégsem voltam elég erős sem testileg, sem lelkileg a munkához. Örültem, hogy élek, de vágytam vissza a régi életembe, amire nem sok remény volt. Az a tény, hogy az általam nagyra tartott kolléga velem együtt hajlandó dolgozni a terápián túl is, reményt adott nekem arra, hogy egyszer mégis visszatérhetek a régi kerékvágásba.
Képszerűen fogalmazol, amikor azt mondod, a feldolgozás után „kiteszed” magadból, polcra pakolod a küzdelmeidet. Milyen jó lenne, ha ebből minél többen tanulni tudnánk!
A tüdő, mint szimbólum – jelent számotokra valamit? Éva, tulajdonítasz jelentőséget annak, hogy éppen a tüdőd betegedett meg?
L.K : A tüdő a szabadság, a kommunikáció és az egyensúly szimbóluma. Balanszírozás a kint és bent, a felvétel és a leadás, a megtartás/ragaszkodás és elengedés között. A test szimbolikában Dahlke irányelvei könnyen követhetők, őszinte belegondolással előképzettség nélkül is megfejthető a tünetek, szervek, betegségek nyelve. Rüdiger Dahlke azt vallja, hogy minden betegségünk pszichoszomatikus, nemcsak az ulcus, az asthma, a colitis. Ha a lélek nem képes kifejezni a fájdalmát érzések és szavak formájában, akkor a testet használja, áttolja egy másik síkra. Mint egy kényszer, úgy működik, kellő agresszió is társul hozzá, ennek ledugaszolt dzsinnje adja a dinamikát. Az egyszerű, mégis sokszor ismeretlenségbe vesző meglátások és a paradoxonok törvénye által leírható világ. Mert a „mi az igazi szabadság”? kérdésre jó válaszként csak a következőt felelhetjük: az önként vállalt kötelezettségek.
T. É.: Katival és Dahlke nézeteivel teljesen egyet értek. Én talán annyit hozzátennék, hogy számomra nem is annyira a tüdő, mint szerv, hanem maga a légzés, a lélek és a lélegzet összefüggése izgalmas. Megtapasztaltam milyen érzés a fuldoklás, szó szerint és eldöntöttem, ha ezt túlélem, soha többé nem fogok fuldoklani semmilyen értelemben sem. Megtanultam Nemet mondani. Nem vagyok hajlandó olyan helyzeteket elviselni, amikben úgy érzem, hogy megfulladok. Nagy bátorság kell hozzá, hogy az ember bármi áron vállalja a szabadságát, de a tapasztalataim szerint nagyobb az ettől való szorongás, mint maga az ár. Azt hiszem, nem mások fojtogatnak, szorongatnak minket, hanem mi magunk, csak ezt elég nehéz belátni. Minden helyzetben lehet érvényesíteni a saját érdekeinket és vágyainkat, persze a megfelelő módon.
A betegség, pontosabban a halál közelsége alapjaiban változtatta meg a látásmódomat. Átértékelődött a világ. Most tudom, hogy mi a fontos, és mi nem az. Látom, hogy mennyi terhet cipeltem feleslegesen. Most van igazi értékrendem. Sokkal boldogabbnak érzem magam. Nem foglalkozom apró, energiaölő, lényegtelen dolgokkal.
Kerka, neked mit adott a könyv?
L.K: A Könyv írása nagyon intenzív élmény volt. A gyerekek felnövéséhez és a jó csoportélményhez tudnám hasonlítani. Amikor lelkileg és intellektuálisan együtt mozdulsz valakivel. Ezt a könyvet a Hősök Könyvének neveztem el, és ebből már ki is derül, hogy a nem mindennapi teljesítmény, önmagunk legyőzése, és ezt követően elfogadása előtt tisztelgek vele. Ha egy kicsit el is fásultam a szakmámban eddig a pontig elérve, ez felrázott. Valami olyanban vettem részt, ami meghaladja a mindennapi rutint, ugyanakkor, abból nőtt ki. Mert annak ellenére, hogy különleges a páciens, extra a betegség és minden, ami ezekkel jár, mégiscsak a mohácsi pszichiátriai szakrendelésen kezdtük. „A téma az utcán hever” mintájára, amit csinálsz, abból akár nagy történet is lehet, illetve minden páciensnek ez az ő nagy története. Határok, persze vannak. Erről is szól a Könyv.
Magánemberi hozadéka pedig az, ahogy a barátságunk, lassan, észrevétlenül kialakult.
A „Tüdőtlen idők”, azt gondolom, mindenkit felráz! Azt is, aki hasonló küzdelmeket nem élt át- saját küzdelmeit, új nézőpontból talán apróbbnak látja majd, és azokat is, akik az azonosulás révén egyfajta megnyugvást találnak. Ti kiknek szánjátok a könyvet?
L.K.: Azoknak, akik betegség, hozzátartozó elvesztése vagy más jelentős esemény kapcsán komoly traumát éltek át. Ajánlom Azoknak is, akik nem fordítják el a nehézség láttán a fejüket. Talán a kis dózisban megélt fájdalom segíti a saját lelki immunitás kialakulását is.
Ami a saját részemet illeti- röviden, tömörítve írtam. Valószínűleg nem nyeri el sokak tetszését az asztrológiára és társaira való hivatkozás. Nem kell hinni semmiben, bár most dolgozunk Évával azon, hogy mennyire tudjuk egyeztetni a beteg pszichológiai tesztvizsgálatának és „ezo-tesztjének”(asztrológiai, numerológiai elemzés) eredményét. (Eddig úgy tűnik, hasonló következtetésekre jutunk mindkét irányból). Tehát, egy kis nyílt hozzáállást szeretnék javasolni.
Milyen visszajelzéseket kaptok?
L.K: A visszajelzések zöme Éva lényét, a betegségből, betegséggel talpra álló embert ragadta meg. A Hős, a Remény megfogalmazódása. Sokaknak, akik dolgozva, gyereket nevelve ismerik, szinte döbbenet. Akik átélték a nehéz időket is Vele, azoknak is az. Óriási a kontraszt, a világ kettészakadt, trauma ellőttre és utánra.
Engem csak néhányan szólítottak meg személyesen. Általában magasan kvalifikált, felelősségteljes munkát végző, folyamatos döntéshozatalra kényszerülő emberek, akik meglátják a másik szakma nehézségét, aggódnak a terapeuta lelki egészségéért, avagy, akik hasonló traumájuk során inkább csak gyógyszeres kezelést kaptak/választottak.
Új szervre várni, biztosan remény- és bizonytalanság hullámok árasztják el az embert, Éva, hogy ez milyen érzés, azt csak te tudhatod, és azok, akik átélték, amit Te megtapasztaltál. Szerintetek hogyan kéne, lehetne a transzplantációkra várók (és a környezetük) felkészítését segíteni?
L.K.: A transzplantációra várók kezébe adnám a Könyvet, lássanak egy ilyen példát is. A bizakodás mellett talán a lelki munka fontossága is kiderül. Illetve elgondolkodnék azon, hogy a fentebb idézett Dahlke ajánlott olvasmányként szerepeltethető legyen. Érintett szervek és tünetek szimbolikája.
T.É.: Itt egy picit nem értek egyet. Mikor az ember az életéért küzd, nincs energiája a lelki tartalmakkal is szembesülni. A transzplantációra várók, ill. minden betegségben és nem is kell kizárólag betegségre gondolnunk, minden megoldásra váró élethelyzetben első és egyetlen fontos dolog a remény, a hit abban, hogy sikerülni fog. Miután megoldódott a probléma, akkor jön a lélek. Ezt sokan összekeverik, vagy elhanyagolják, szerintem innen erednek a kudarcok.
Éva, ne haragudj, egy közhelyes kérdést teszek fel: hogy érzed magad? Amit korábban szerettél, abban most is örömödet leled, illetve minden számodra kedves tevékenységet folytathatsz?
T.É.: Jól érzem magam. Hirtelen azt akartam mondani, hogy nem változtam, olyan vagyok, mint régen, de rögtön azt is, hogy alapjaiban változott meg bennem minden. Mindkettő igaz. Ugyanazt szeretem, mint eddig, csak másképp. Van olyan tevékenység, ami nem megy, pl. a tánc, azt elengedtem. Továbbra is szeretem nézni, és a lelkemben táncolok is tovább. Kezdetben nagyon fájt, hogy le kellett mondanom róla, mostanra azonban elengedtem. Átfogalmaztam: meg tudnám tenni csak túl nagy árat kellene érte fizetnem, szóval nem is veszteségként élem meg, hanem lemondásként. Cserébe viszont kaptam egy új életet, ami mindennél többet ér!
Bulla Bianka
Forrás : Lélekemelő
Pszichiátriai Magazin
