Rémálom
Kedves Mind!
Örömmel tájékoztatlak Titeket, hogy találkozhatunk Győrben, és Budapesten is két alkalommal, ha Ti is úgy gondoljátok. Témánk: a Rémálom. A könyv, ami alig két hete hagyta el a nyomdát.
„Úgy alakult, hogy a 47367/ szeptemberi adat/ hazai Covid halott közé, egy névként/ számként bekerült az Édesanyám is. 39 napig harcolt 92 évesen édesapámmal együtt, aztán amikorra győzött, amikorra negatív lett a tesztje, feladta a szíve.
Végig küzdöttem velük a majd másfél hónapot/ Apával még többet is, hiszen további egy hónapon keresztül rehabilitálni próbálták/ aztán úgy döntöttem nekiállok tabut döntögetni. Miről szól ez a szubjektív, naplószerű krónika? Elsősorban arra szeretnék választ adni, hogy mit ér az öreg, ha covidos és még ráadásul demens is? Tudom, hogy tudod. Nálunk Magyarországon semmit. Mehet a kukába. Meg talán arra is, hogy miért tabu a haldoklás; miért nem beszélünk róla; miért nem tudjuk, hogy mit kell tennünk, miért nem ismerjük fel a jeleket; miért verjük utólag a fejünket a falba? Ha tudtam volna, ott ültem volna mellette az utolsó éjszakán, és fogtam volna a kezét. De nem ültem ott, nem fogtam a kezét, és amíg élek nem tudom megbocsájtani magamnak! „
1. Az első találkozó helyszíne és időpontja / köszönet érte Beöthy Hajnalkának/ :
2022. október 20. 17 h. Győr Erzsébet étterem
2. A másodiké: október 21. 15 h. Katica Könyvesbolt/ Budapest VI Bajza u 24
https://www.facebook.com/events/844683593189345
3. A harmadik pedig: október 27. csütörtök 16.h Budapest II. Széll Kálmán tér 11
Pharmacop Fitotéka és kávézó
https://www.facebook.com/events/1229377617911204/
Nem egy derűs beszélgetésre invitállak, hiszen szívszorító dolgokról beszélgetünk majd, olyasmiről, amivel viszont mindannyiunknak szembe kell néznünk! Bízom benne, hogy találkozunk!
Részlet a Rémálomból:
„Január 27. szerda
Kilenc óra előtt néhány perccel csörög a mobilom, egy doktornő a Korányiból.
– Anyukának leáll a szíve. Van 10 százalék esélyünk, hogy visszahozzuk, siessen!
Hívom Ágit, felveszem a Móriczon és tűzünk a Korányiba.
Átmegyek a zöld lámpán, sőt a második kereszteződésben is zöldre vált, mire odaérek: nem hal meg a Mama! Ez a hülye játékaim egyike: bizonyos rossz dolgok elmaradnak, ha még átérek a zöldön, ha nem vált pirosra a lámpa. És nem vált. Hurrá!
Két perc múlva 9:30-kor telefonál a doktornő:
– Sajnálom, de elveszítettük az Édesanyját!
A 4-es kórterem ablak melletti ágyában ott gubbaszt a picike mamika kisimult, még meleg arcocskával, amin már se zavartság, se fájdalom.
Összevissza puszilgatom, ölelgetem és persze zokogok.
Ha nem tudnám, hogy meghalt, ha nem látnám rajta az ezüst szállal szőtt brokát takarót – a sima kórházi ágynemű helyett – arra tippelnék, hogy csak alszik. Tegnap miközben Barnusra vigyáztam délután, készítettem egy tündéri videót a kicsiről, hogy majd megmutatom maminak, annyira szereti azt a csöppséget. Hát már nem mutathatom meg.
Apa átaludta mami távozását, most is csukva a szeme.
– Megmondjuk a papának! – javasolja a doktornő. Határozottan tiltakozom!
– Nem. Majd mi a tesómmal.
Mintha egy forgatókönyv szerint cselekednénk, odalépünk Apa ágyához, mindketten megfogjuk a kezét, Ági az egyiket, én a másikat, és azt mondom:
– Apa baj van.
Rám néz, nem érti.
– Édesem, elment a mama.
Próbálja felfogni, amit hall. Aztán a pici, csupa csont öreg bácsi zokogni kezd.
Sírunk, simogatjuk, magyarázom, amit még magam sem hiszek, és nem is értek. Hiányzik, hogy Anya kinyissa a száját; hogy felemelje a vézna kis kezét és titokzatos, számomra értelmezhetetlen mozdulatokba kezdjen, mint egy balett táncosnő; hogy megharapja az ujjamat, amikor beigazítom a kihulló sütidarabkát; hogy néha nagy kegyesen megajándékozzon minket egy-egy szóval: jó, vagy szép, vagy finom.
– Apukám legalább már nem szenved, nem fáj semmije. Hidd el, itt van a kis lelke velünk és örül, hogy ennyire szeretjük. Nem akarsz elköszönni tőle Drágám?
– De igen.
Szólunk a nővérnek, segítsen, hiszen Apuka magától nem tud felállni.
Bejön, ölbe veszi aprócska gyerektestét, felül pizsamakabát, alul pelenka, és csont-sovány lábak. Beteszi a tolókocsiba, betakargatja és odatoljuk a Mamámhoz. Kiveszem mamika aprócska kezecskéjét a paplan alól és Apa kezébe adom.
Ráhajol, megpuszilja, csak ül, csak ül, és hullanak a könnyei.”
