Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Honnan van még erőm és türelmem?

A címben szereplő kérdést Lutas Éva, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Krónikus Lélegeztetési osztályának főnővére teszi fel magának, de azután persze megy, és végzi a dolgát. immár 32 éve, hiszen körülbelül azóta létezik ez a program Magyarországon. Nehéz feladat géppel lélegeztetett betegeknek segíteni, ráadásul Éva koordinálja az otthonlélegeztetési programba bekerült három páciens otthoni felügyeletét is.

Mikor indult a Korányiban az otthonlélegeztetési program és hány beteg vesz részt benne?
- Az ötvenes években gyermekbénulás sújtotta az országot, a járvány legsúlyosabb áldozatait, a légzésbénult betegeket 1959-ben a II.ker Baba utcai Járitz villa épületében helyezték el, ez a Budai Gyermekkórházhoz tartozó külső telephely volt akkoriban. A 42-46 létszámú Légzésrehabilitációs osztály betegeit –eleinte a „ vastüdő”, a „ svéd és magyar hinta” és a „ Boda- Kerekes” lélegeztető gépek, majd 1994-től a Drager EV 801-es, 2005-től Nellcor Puritan Bennett LP 10-es valamint a Newport HT 50-es lélegeztető gépek és az osztályon dolgozó személyzet tartották életben. Bár az elmúlt több mint 60 év alatt, a betegek nagy részét elveszítettük, az Európában egyedülállóan túlélőként számon tartott országos feladatokat ellátó osztály ma is működik, jelenleg az OKPI-ben, kis létszámmal. Betegeink állandóan itt tartózkodnak, kivéve egy-egy rövidebb időszakot, melyet családi körben töltenek. Az osztály nem igazán igazán kórházi jellegű, a légkör családias. Minden beteg külön szobában, saját maga által kialakított környezetben él.

Kiket kezelnek még itt, és mióta működik a program?
- St. post. Heine-Medines ( gyermekbénulásos) betegeken kívül egyéb idegrendszeri és különböző anyagcsere betegségekben szenvedő betegeket is ápolunk. Minden betegünk gépi lélegeztetésre szorul. Az otthonlélegeztetési program nálunk már 1989 előtt is létezett a Heine-Medin-es betegek körében. Közülük néhányan férjhez mentek, megnősültek, a szerencsésebbek saját otthonba kerültek, ritkán kellett az osztályunkra visszavenni őket. 2017. szeptember 1-jétől a Baba utcai osztályt az OKPI fogadta be, létrehozva a Krónikus Lélegeztetési Osztályt. Az OKPI-ben az otthonlélegeztetési program 2015-ben indult, akkor még 4 beteggel. Később számuk megnőtt. Most 9 betegünk van.

Mekkora terhet jelent a család számára az otthonlélegeztetés?
- Az otthonápolás nagyon nehéz és komplex feladat. Csak azokat a betegeket adjuk haza, akiket a család valóban el akar vinni. Hatalmas teherről van szó: a gépes betegeknél az otthonlélegeztetés tényleg 24 órás felügyeletet jelent, a boltba se lehet leszaladni. Tisztában kell lenni a gép kezelésének csínjával-bínjával, meg kell oldani a fürdetést éppúgy, mint a vészhelyzeteket. Itt vagyunk a háttérben, segítünk mi is, és a lélegeztető gépet biztosító cég is, de előfordul, hogy a gondozónak talpraesettnek kell lenni. Csak hogy soroljam a tennivalókat: fel kell venni például a kapcsolatot az illetékes háziorvossal, aki felírja a szükséges gyógyszereket, a meglévő szakorvosi javaslatra a gyógyászati segédeszközöket stb., az ELMŰ-vel, hogy biztosítson szünetmentes tápegységet, a mentőkkel, hogy azonnal jöjjenek, ha szükséges. Mi készítjük fel a családtagokat minden feladatra, még a beteggel egy szobában is aludhat, hogy az éjszakai teendőket is megtanulja. Mindezek után, nyilatkozik a hozzátartozó arról, hogy a beteggel kapcsolatos összes teendőt elsajátította, amiről a kiadó osztály meg is bizonyosodik.

Gyakran fordul elő, hogy a család hazaviszi a beteget?
- Nagyon ritkán, inkább azoknál jellemző, akik a bekerülés előtt is mozgássérültként ápolták otthonukban a beteget. Van olyan kómás betegünk is, akit 15 éve otthon lélegeztetnek. Ha bekerül például egy 68 éves beteg, az marad is az osztályon, mert valószínűleg a családtagjai is öregek már, és nem vállalják be az otthonápolást. A fiatalabbaknak sem okvetlenül javasoljuk, mert hiába jobb a betegnek, gyakran rámegy a család. Már annak is örülünk ha néha látogatják a betegeket itt az osztályon, esetleg egy rövid időre elviszik. Van olyan is, akire évek óta rá sem néznek.

Ezt ápolóként nagyon rossz lehet látni. Ez jelenti a munkájában a legnagyobb kihívást, vagy valami más?
- Ez nagyon nehéz munka, lelkileg és fizikailag is. Engem a nap bármelyik órájában hívhatnak egy otthon lélegeztetett beteghez vagy az osztályon történt gondok miatt. Mindig meg kell oldanunk a problémát. A benti betegekkel sem mindig könnyű: azt szoktam mondani, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Tényleg így van, ismerjük a betegeket, mindent tudunk róluk, van, akit már hatvan éve bíztak a gondjainkra . Össze is kapunk néha, pont mint otthon, de ki kell békülnünk. Ő itt fekszik, én meg ide jövök vissza. Előfordul az is, hogy nem értékelik a munkánkat egészen addig, amíg vissza nem jönnek például az intenzív osztályról. A nővérek közül sem képes mindenki ezt a munkát végezni. Volt, aki azt mondta: „Én nem vagyok a beteg cselédje.” Itt mindenért nekünk szólnak, azért is, ha viszket a fülük, azért is, ha egy légy szállt rá, azért is, ha ereszkedik a pók a sarokban. Mikor a nővérek kissé kiborulnak, azt szoktam nekik mondani, hogy :addig örülj, amíg te ápolsz, és nem téged ápolnak! Mi lehet, hogy még így sem viselnénk el ezt a helyzetet, mint ők.

A Covid járvány hogyan érintette az osztály munkáját?
- Nagy bajban voltunk, két gyógytornász és két beteg fertőződött meg. A betegek másfél hét után kimásztak belőle, negatív lett a tesztjük. A legnagyobb nehézséget a ki és beöltözés jelentette, mivel minden betegünk külön szobában van, viszont a folyosó meg minden más helység pedig közös. Nagyon fontos volt a további fertőzések továbbterjedésének megakadályozása, a higiéniai szabályok betartása, mindenféle védőeszköz használata. Mikor bementünk egy-egy beteghez, megpróbáltuk a lehető legtöbb munkát elvégezni, mert aztán a következő beteghez ismét be kellett öltözni, és nem tudtál egy ideig visszamenni az előzőhöz. Amikor kissé enyhült a látogatási tilalom, engedélyt kértünk, hogy a közeli hozzátartozók tesztelés után a szabályok betartásával, bejöhessenek látogatni, hogy betegeink ne veszítsék el kapcsolatukat a családdal, barátokkal. Biztosra megyünk, betegeink már a harmadik oltást is megkapták.

Mi volt a legnagyobb sikerélménye a munkájában?
- Nehéz erre válaszolni, hiszen ezeknek a betegeknek az állapota már nem fog javulni, már az is nagy szó, ha szinten tudjuk tartani, ennyi éven keresztül. Az is csoda, hogy még léteznek. Hozzánk került ez év májusában a húszéves Dóri. Az édesanyja elhagyta, külföldre ment, az apját nem ismerjük, végül nálunk kötött ki 14 kilósan. Itt érettségizett. Pécsről jöttek hozzá a vizsgabizottság tagjai, minden akadályt jól vett, nagyon dicsérték őt, és minket is. Kapott egy elektromos kocsit, most már itt lófrál az épület körül. De sokszor az is siker, hogy az a beteg, aki csak két ujját tudja mozdítani, kimegy segítséggel a kecskeméti repülőnapra, vagy elviszik szalonnát sütni a barátok. Ilyen Iván, aki 60 éve békalégzéssel (tüdőre nyeli a levegőt) napközben órákon át nélkülözni tudja a lélegeztetőgépet. Jó érzéssel tölt el azt is, hogy sok ismerős, barát vagy régi beteg hozzátartozója évente visszajár az osztályunkon megtartott karácsonyi ünnepségünkre. Ilyenkor akit csak lehet, a feldíszített karácsonyfa köré hívunk, és együtt énekeljük a karácsonyi énekeket. Utána nagyokat beszélgetünk és ünnepi menüvel készülünk. Meg aztán a köszönőlevelek, amiket a családtagoktól és ismerősöktől kapunk.

Milyen szakmai múlttal kezdte el végezni ezt a nehéz munkát?
- Erdélyből jöttünk át a férjemmel 1989-ben. Tíz nap alatt kellett munkát és szállást találnunk, különben visszaküldtek volna minket. Erdélyben vegyész laboránsi végzettséggel egy gáztűzhelyeket előállító gyárban dolgoztam, zománcozói munkakörben. Édesanyám egészségügyi volt, a nőgyógyászaton tevékenykedett, bele tudtam pillantani a munkájába, és nem tetszett. Végül mégis ide vezetett az utam. Egy templomban, megkérdezte egy idegen asszony, lenne-e kedvünk a férjemmel együtt mozgássérült gyerekeket ápolni. Igent mondtunk, de az osztályt még nem láttuk. A férjem háromszor rosszul lett, három év után abbahagyta, én meg itt ragadtam. Ez volt a Baba utcai Légzésrehabilitációs osztály. A főnővér látta a munkámat, a betegektől is pozitív visszajelzések érkeztek, így elküldött egészségügyi iskolába, idővel megszereztem a szükséges képesítéseket is. 1993-ban általános ápoló és általános asszisztens lettem, azután felnőtt szakasszisztens, majd megkaptam az ápoló 54 minősítést. Harminckét éve dolgozom az osztályon, most főnővér vagyok. Jövőre megyek nyugdíjba.

Mivel foglalja majd el magát? Több idő jut a hobbijára?
- Nincs hobbim, nem érek rá, meg kedvem sem sok hozzá. Régen kötöttem, horgoltam, de ezek már idegesítenek. Az olvasástól fáj a fejem, de lehet, hogy csak új szemüveget kellene csináltatnom. Járok dolgozni és járok haza. A fiam 35 éves, egyelőre nem akar nősülni, pedig szívesen unokáznék. A férjem a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozik, neki is olyan a munkája, hogy nincs sokat otthon. A 32 év alatt egyszer voltunk kettesben nyaralni, négy éve. Két hétig a telefont sem vettem fel, nem is volt több ilyen alkalom. Még amikor gipszben volt a lábam, akkor is telefonon intéztem az osztály ügyeit otthonról, a férjem meg a hónap végén bevitt, hogy megcsináljam az elszámolást. Ezt mind azért, mert nincs helyettesem. Azt imádom, ha napozhatok a teraszon, persze tengerparton még jobb lenne. Ha nem kell hétvégén dolgozni menni, akkor még az utcára sem szívesen megyek ki. Egy kertes házban az udvaron is akad munka bőven. Nem unatkozom. Utazni majd jó lenne, van is már 2-3 hónapra elegendő meghívásom. Alig várom, hogy elfogadhassam.

Vámos Éva

Forrás: Lélegzet / Tüdőgyógyászok magazinja
VII. Évfolyam 3.szám