Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

„Ha az életben bármikor kapnak valamire még egy lehetőséget, ragadják meg, és menjenek végig az úton.” Lance Armstrong, a legendás kerékpáros hitvallása akár Garda Péteré is lehetne. Azé a cisztás fibrózisban szenvedő fiatalemberé, aki huszonnyolc évesen kapta meg az esélyt egy új életre. Hogy a tüdőátültetést követően milyen úton indult el, és hol tart ma – negyvenegy évesen –, kiderül beszélgetésünkből.

Amikor felhívtam, hogy időpontot egyeztessünk, azt mondta, csak röviden tudunk beszélni, mert éppen dolgozik. Ezt örömmel hallottam, mivel – tudomásom szerint – a cisztás fibrózisos betegek közül sokakat leszázalékolnak felnőttkorukban.
- Én is hallottam olyan betegekről, akik a transzplantációt követően csak segélyekből, rokkantnyugdíjból élnek. Nem szeretnék senkit sem megbántani, de nem értek egyet velük. Itt természetesen nem arra a néhány betegtársamra gondolok, akik sajnos olyan problémákkal küszködnek, ami a munkavállalásukat egyáltalán nem teszi lehetővé. Elképzelhetetlen számomra, hogy nem tudnak kitalálni valamit, amivel hasznossá tehetik magukat, ha már ekkora esélyt kaptak az élettől. Véleményem szerint a tüdőátültetés nem csak azért fontos, hogy meghosszabbítsa az életünket, hanem azért is, hogy olyan dolgot csinálhassunk, amivel értéket tudunk teremteni. Mire jó, ha az ember nem csinál semmit, és leszázalékoltan tengeti az életét? Ami – tegyük hozzá – vélhetően sokkal rövidebb lenne, ha nem tűznénk ki célokat magunk elé. Én így gondolom, és ehhez tartom magam a kezdetektől fogva. Olyan életet szeretnék élni, mint bárki más, akinek nincs betegsége. Ismerek transzplantáltakat, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, és azt látom, hogy tevékenyek és jól érzik magukat. Ezért hiszem: a célok értelmet adnak annak, hogy élünk.

Milyen volt az élete a műtétet megelőzően?
- Már tizennégy éve, hogy új tüdőt kaptam, olyan távolinak érzem a korábbi életemet, mintha csak egy rossz álom lett volna. Sokáig nem éreztem semmilyen hátrányát a betegségemnek. Néha előfordult, hogy nem tudtam úgy teljesíteni, mint az egészségesek, de igyekeztem lépést tartani a többiekkel. A Budapesti Gazdasági Főiskolára jártam, pénzintézeti szakra, majd a Központi Statisztikai Hivatalban töltöttem a gyakornoki időt. Aztán a műtétem után egy építőipari céghez vezetett a sors, ahol a hosszú távú projektek megtérülésére kellett pénzügyi terveket készítenem. Magyarán a közbeszerzési pályázatokhoz szükséges megvalósíthatósági tanulmányok pénzügyi oldalával foglalkoztam. Idővel ritkulni kezdtek a projektek, ezért váltanom kellett. Köztes megoldást választottam: pénzügyi közvetítéssel kezdtem foglalkozni és így váltam közgazdászként nyugdíj-megtakarítási szakértővé. Hét éve ezen a területen segítek az embereknek, jól érzem magam, és elégedett vagyok az eddig felépített karrieremmel. Szeretem, hogy munkám mellett jut időm saját magamra is.

Mikor kezdte érezni, hogy a betegség akár le is győzheti?
- A műtétet megelőző három évben, 2000-től kezdve éreztem, hogy folyamatosan és egyre gyorsabban romlik az állapotom. Meglehetősen reménytelennek tűnt a helyzetem. Amikor Csiszér Eszter doktornő felvetette a műtét lehetőségét, megcsillant a remény. Tisztában voltam azzal, hogy nincs semmiféle csoda, de a transzplantációt valós esélynek tekintettem. Maga a tudat, hogy várólistára kerülök, enyhítette a borúlátásomat. Arról is hallottam, hogy ebben a szituációban némelyek pánikba esnek, mert félnek, hátha történik valami visszafordíthatatlan a műtét során. Én viszont úgy fogtam fel, hogy ha netán ott maradok a műtőasztalon, akkor úgyis mindegy. Viszont ha nem műtenek meg, akkor fél év múlva jutnék el ugyanoda, még nagyobb kínok közt. Ez volt az egyetlen esélyem, és volt egy olyan megérzésem, hogy csak jól sülhet el a dolog.

Igaza lett...
- Igen, Lang György doktor megoperált, és azt mondta, nem csak a transzplantáció sikerült jól, hanem a tüdő is nagyon jó, amelyet beültetett. Lehet, ez az egyetlen mondat befolyásolt abban, hogy milyen úton indulok el a műtétet követően. Rájöttem ugyanis, sok múlik azon, hogy az ember hogyan gondolkodik.

Milyen úton indult el?
- A műtét utáni első heteket kétségtelenül nehezen éltem meg fizikailag, hiszen sok fájdalommal kellett szembenézni. Viszont a rehabilitáció ideje alatt mindent megfogadtam, amit a szakemberek mondtak. Elhittem, hogy bicikliznem kell, hogy a maximális kapacitásig ki kell tágítani a tüdőt. Lehet, hogy emiatt – és nyilván azért is, mert jól sikerült a műtét – a tüdőm a mai napig maximális kapacitáson működik. Ez igen jó érzés, hiszen bármit meg tudok tenni. Futok, túrázom, biciklizem, nem akadályoz semmiben a betegség. Két-háromhavonta járok kontrollra Csiszér doktornőhöz, illetve, ha nincs minden rendben –például kisebb gyulladást fedez fel a tüdőmben –, akkor sűrűbben. A tizennégy év alatt mindössze egyszer fordult elő, hogy be kellett feküdnöm a kórházba, mert összeszedtem egy komolyabb tüdőgyulladást. A gyógyszereket naponta legalább háromszor kell szedni – étkezés előtt, vagy attól függetlenül –, ami megoldható. A kollégáim például nem is tudnak a betegségemről, sem a műtétről. Tulajdonképpen a közeli barátaimon kívül senki sem tud róla, mert nem reklámozom.

Miért ódzkodik attól, hogy elárulja másoknak a betegségét?
- Mert úgy érzem, akkor másképp néznének rám. Attól kezdve folyton csak kérdezősködnének, álmélkodnának és valamiféle különlegességnek tartanának. Egyszerűen nincs kedvem magyarázkodni.

Említette, hogy szokott futni. Hobbiként rója a kilométereket, vagy afféle – jó értelemben vett – megszállottként?
- Hobbi szinten kezdtem el a futást 2010-ben, később kisebb versenyeken is elindultam, majd lefutottam a félmaratont, azóta többször is. Voltak időszakok, amikor kicsit visszaestem, mert kevésbé voltam szorgalmas. Ebből a szempontból a tél nehézkesebb időszak, de két-három hónap múlva valószínűleg újra formában leszek. Az erőltetett teljesítményhajhászás távol áll tőlem. Azért futok, mert élvezem. Ha kedvem van hozzá, akár hetente többször is lefutok tíz-tizenöt kilométert, de ha nincs rá időm, vagy indíttatásom, akkor csak kettőt-hármat.

Fogadjunk, hogy azok az emberek sem tudnak a betegségéről, akikkel félmaratont szokott futni...
- Valóban nem. Nagy útra készülök: júniusban felmegyünk a Kilimandzsáróra. Egy nemzetközi összefogás keretében szervezik ezt az utat a tüdőtranszplantáltaknak. Elképzelhető, hogy lesz valamilyen sajtóvisszhangja az eseménynek, ezért arra gondoltam, ez jó apropó lesz arra, hogy felfedjem például a főnököm előtt a betegségemet. Ott tartok most, hogy talán már nem zavarna, ha kiderülne. Úgy látszik, ennyi időnek kellett eltelnie, hogy ez megérjen bennem.

Idáig minden akadályt katonásan legyőzött. Miért ne sikerülne ez is? Remélem, legközelebb arról adhatunk hírt, hogy megmászta a Kilimandzsárót.
- A célt már kitűztem, a többi jön már, szinte magától...

Boromisza Piroska
Forrás: Lélegzet/ tüdőgyógyászok egymás között
2017. IV. Évf. 1 szám