Kulisszatitkok a magyar szívátültetés történetéből
dec
21
2014
Amikor Önök e sorokat olvassák, szinte napra pontosan 23 esztendeje kezdődött a magyarországi szívtranszplantáció története. Az első hazai szívátültetést végző Szabó Zoltán professzor tavaly, 2014 májusában vette át a Magyar Kardiológiai Társaság Aranyérem-kitüntetését. A díjátadó délutánján az örökifjú Szabó professzorral beszélgettünk a kezdetekről, arról, hogy milyen lenne disznó-szívvel élni, hogy mivel telnek a napjai mostanság. Félvállról odavetette, hogy kicsit többet kell pihennie, na, nem a kora miatt, hanem mert alig három hete esett át sztent-beültetésen. Egyik ámulatból a másikba estem; ott ül velem szemben az emberi szívek egyik legtapasztaltabb hazai szakértője, hat évtizedes szakmai múlttal a háta mögött, és távolságtartásnak, kimértségnek a leghalványabb nyomát sem mutatja, olyan lendületesen, játékosan mesél bármiről, amiről csak kérdezem, hogy őszintén mondom, életem egyik legkellemesebb élményében volt részem…
Professzor Úr, több mint 60 éve kezdett szívekkel foglalkozni. Miért pont a szívre esett a választása?
-1948-ban érettségiztem, ’54ben végeztem el az orvosit, éppen abban az évben, amikor Amerikában kifejlesztették a szívmotort és elkezdtek nyitott szívműtéteket végezni. Az egyetemi évek után egy ideig Pécsett szereztem tapasztalatokat, először az ottani kórbonctanon, aztán Kudász Józsefhez kerültem, a pécsi Sebészeti Klinikára- később ő vitt magával Budapestre-, ö akkoriban kezdett szívműtéteket végrehajtani. Jó darabig nem lehetett „kinyitni” a szívet, egészen addig, amíg a vérkeringést biztosító szívmotorral el nem készültek az amerikaiak.
’58-ban Kudász egy kollégámat és engem Brünnbe küldött, az ottani szívsebészetre, ahol is alaposan megnéztük, sőt megpróbáltuk papírra vetni a szívmotort. A rajz alapján az Irodagép-javító Vállalat elkészítette a másolatát, tizenhat embert ezzel operáltunk meg! Később kaptunk külföldi gépeket. Sokat köszönhettünk egy magyar gyárosnak, aki Amerikában szívmotorokat készített, a hatvanas évek elején grátisz érkezett tőle egy szívmotor, a férfi egy valamit kért cserébe: kellett szereznem egy pulikutyát, és kiküldeni Amerikába.
Miért pont pulit?
- Magyar ember volt, magyar kutyát szeretett volna. Visszatérve; később is jártam külföldre, tapasztalatot gyűjteni. Münchenbe például éveken át látogattam, először a hatvanas évek elején, ösztöndíjjal. A kiutazást megelőzően mindig a Ferenciek terén lévő Ecclesia boltba kanyarodott az utam, ott vettem szentképeket, apró tárgyakat, amiket kint odaadtam a műtősnőknek, akik apácák voltak. Ennek fejében tettek nekünk apró szakmai szívességeket. Jó viszony alakult ki köztünk, így történt, hogy az ő „közbenjárásukkal” általában 2-3 koffernyi orvosi eszközzel tértem vissza Magyarországra, gyakorlatilag egy éves műtéti anyagot hoztam haza. Egyik alkalommal a vámos, aki a határon visszafelé átengedett, kis idő múlva teljesen váratlanul beállított; hozta az édesanyját, hogy segítsek neki. Érdekes, ahogyan a sorsok keresztezik egymást…
A német szívsebészettel egyébként szoros kapcsolat alakult ki, azok az ottani orvostársak, akikkel fiatal korunkban együtt tanultunk, professzorok lettek, akikhez aztán később ki tudtam küldeni a „mi” orvosainkat tanulmányútra.
A hatvanas évekről beszélt, eszerint közeledünk az első szívátültetés időpontjához. Pontosan mikor is történt?
- December 3-án, 1967-ben, Fokvárosban. A következő évben több mint száz szívátültetést végeztek, de csak néhány ember maradt életben. A technika már adott volt, viszont hiányoztak még azok a gyógyszerek, az immunszupresszánsok, amelyek segítségével az új szív kilökődését megakadályozhatták volna.
Kicsit még visszaugorhatunk; 1963-ban ültették be a világon az első pacemaker-t, én négy évvel később, 1967-ben, magam készítettem. Húsz dollárból „kijött”, és ugyanannyi ideig bírta, mint a kintiek. Emlékszem, UHU- ragasztót kellett hozzá szerezni, tudja, azzal lehet fémet ragasztani. Egy rövid ideig úgy állt a helyzet, hogy Magyarországon létrehozunk egy pacemaker-gyárat, aztán végül az oroszoké lett a lehetőség.
Pár évvel később egy barátom linz-i tartózkodása során látta, hogy az ottaniak sertésbillentyűket alkalmaznak, akkor ezzel kezdtünk foglalkozni, és ezt kezdtük megtanulni. Ezzel el is érkezünk a 70-es, 80-as évekbe.
Maradjunk még a disznóknál egy kicsit! Az emberi szívhez legjobban a disznószív hasonlít?
- Igen, és ebből kiindulva, az első transzplantációk idejében azt gondoltam, hogy ha nem lesz elég donor, majd disznószívet használunk. Tulajdonképpen Angliában, Cambridge mellett „készen is állt” egy transzgenetikus, vagyis genetikailag módosított disznó.
Miért kellett őt genetikailag módosítani?
- Azért, hogy az emberhez hasonló immunrendszere legyen. Ezt gyógyszeres kezeléssel valósították meg. A kormány már engedélyezte a beültetést, amelyre várhatóan féléven belül került volna sor. Képzelje csak el, milyen lenne, ha magának disznó-szíve lenne!
Látja, erről még sosem képzelegtem. Mi történt azután?
- Egyrészt, találtak egy retro - vírust a disznóban, másrészt elkezdtek tüntetni a disznószív-beültetés ellen. Olyannyira, hogy szinte féltünk kimenni az utcára. Ráadásul, akkoriban lőttek agyon egy japán szívsebészt, a japán vallás ugyanis tiltja a szívátültetést. Végül a beültetés elmaradt.
Most aztán beleültette a bogarat a fülembe; hogy mi lett volna, illetve, mi lenne, ha…
De térjünk vissza a tényekhez; az első hazai szívátültetést majdnem huszonhárom éve végezte, a műtétet több éven át tartó, nagyon koncentrált felkészülés előzte meg; külföldi tanulmányutak, műtétek halottakon, kutyákon…
- Igen, az első transzplantációra nagyon komolyan föl kellett készülni, sokat gyakorolni, altató orvosokat, nővéreket, asszisztenseket kiképezni, megírni egy több száz oldalas protokollt, mindehhez szinte „körbe kellett futni” a világot nekünk is…
De megérte ez a „Körbefutás”, hiszen Schwartz Sándor lassan az ötvenegyedik születésnapját ünnepli (valahol olvastam, hogy a professzor úr iránti hála jeléül fia, ifjabb Schwartz Sándor második neveként a Zoltán nevet kapta), és azóta itthon már több, mint 200 szívátültetést hajtottak végre. Manapság mivel tölti a napjait?
- 1992 júliusában mentem nyugdíjba, egy ideig pacemakerekkel foglalkoztam, aztán 2000 körül visszajöttem a Klinikára, azóta már nem foglalkozom betegekkel közvetlenül, inkább konferenciákon veszek részt, előadásokat tartok, és élvezem a fiatal kollégák jelenlétét! Délelőttönként, fél héttől a klinikán vagyok, a hétvégék szabadok. Hobbim nincs, sosem volt, mikor lett volna rá időm? Olvasni persze szeretek, és ott vannak az unokák!
Azt mondja, élvezi a fiatal kollégák jelenlétét. Ön szerint milyenek?
- Kiválóak! A fele se igaz annak, amit sokszor elmarasztalóan mondanak róluk. Nyelveket tudnak, lendületesek, lelkiismeretesek! Jó ezt látni!
Bulla Bianka
Forrás: BeKopogtató
Hipertónia Társasági Magazin
