Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Hazánk délkeleti sarkában, a magyar-román határtól egy kilométerre található a kétezer lelket számláló Kevermes község. A falu lakosait immár ötvenhárom éve Dr. Cs. Tóth Zoltán gyógyítja, aki hivatása szépsége, munkája kihívásai mellett arról is mesélt, hogy az orvosláson túl mi teszi teljessé életét. Beszélgetésünket a kevermesi háziorvosi rendelőben kezdtük, majd a szomszédos Lőkösházán, a gyönyörűen felújított Bréda kastélyban folytattuk.

Mi vonzotta éppen Kevermesre, az ország déli csücskébe?
- 1962-ben végeztem a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, ezt követően a gyulai kórház sebészetén kezdtem dolgozni segédorvosként. Feleségemmel egy kis szobában laktunk, ahová épphogy befért a két kórházi matrac mellé a kiságy, amikor megszületett az első lányunk. Megkaptam a katonai behívómat, ezért bekopogtam a kórház akkori igazgatójához, és megkérdeztem, van-e rá esély, hogy a féléves szolgálatot követően egy valamivel nagyobb helyiségbe költözhessünk. Nem biztatott, ezért amikor megtudtam, hogy Kevermesen körzeti orvosra van szükség, habozás nélkül felkerestem az ottani tanácselnököt és megkötöttük a szerződést. Ő arra apellált, hogy katonaként majd kiengednek polgári szolgálatra, de a hadkiegészítő parancsnokság keresztülhúzta a számításait. Le kellett töltenem a fél évet, és csak ezt követően kezdhettem meg a munkát Kevermesen. 1963. június 10. óta szolgálok itt, ideszületett a második és harmadik lányunk, majd a fiunk, akik már kirepültek a fészekből és nyolc unokával ajándékoztak meg minket. A feleségem – aki képzettsége szerint diétás nővér – orvos-írnokként dolgozott mellettem 1987-ig.
Hogyan változtak meg a munkakörülmények fél évszázad alatt?
- Annak idején, ha rendelési időn kívül utol akartak érni, egy erre beosztott embernek kellett szólni, hogy keltsen fel engem és álljon elő a fogattal. Télen szánkóval, nyáron kocsival mentünk ki a betegekhez. Később lett egy biciklim, majd egy motorom, azzal jártam a települést. Ha mentőt akartam hívni, a sarki postáról tudtam telefonálni. Nagy vívmány volt, amikor kurblis telefont szereltek a rendelőbe, azon keresztül megkérhettem a postáskisasszonyt, hogy kapcsolja a mentőket. Így mentek a dolgok akkoriban, ami ma, a mobiltelefonok világában már elképzelhetetlen.
Felteszem, hogy itt a végeken igencsak magára lehetett utalva...
- Igencsak hasznát vettem a kórházi sebészeten szerzett tapasztalatnak: a körömlevételtől kezdve a kisműtétekig mindent magam csináltam. Szülőotthon a falutól huszonöt kilométernyire működött, így gyakran kellett szülést levezetnem. Segítettem világra szép cigánygyereket szalmában, s nem hagyatkozhattam másra, mint a kis szülészeti egységcsomagomra és a körzeti nővér segítségére, aki szerencsére valaha szülésznőként dolgozott. Egyszer megesett, hogy az éppen terhes feleségem rohant elém, siessek, mert a fodrásznőnél beindult a szülés. Odaszaladtam, s mit láttam: az anyuka rajta ült félig kibújt babán. Egy mozdulattal hátradöntöttem a kismamát, szépen lefejtettem a baba nyakára tekeredett köldökzsinórt és megszültük a kicsit. Bizony nagy öröm volt, amikor végre felsírt. Ez a gyerek később az én fiam osztálytársa és futballista társa lett...
A nosztalgián kívül milyen gondolatokat ébresztenek önben ezek az emlékek?
- Annak idején bedobtak minket a mélyvízbe, és akiben megvolt a kellő felkészültség és az elhivatottság, helytállt. A mi általános orvosi képzésünk igen megalapozott volt, és sokat köszönhetek azoknak a professzoroknak, akik az első évfolyamtól a hatodikig oktattak minket. Akkor kezdtem igazán jól érezni magam az egyetemen, amikor a betegágy mellé kerülhettem. Fontosnak tartom az elméleti tárgyakat, de számomra sokkal szebb a hallgatózás, a kikérdezés, egyáltalán a kapcsolat létrehozása egy beteggel. 1977-ben nyílt elsőként lehetőség a szakvizsgára, amit gyorsan le is tettem, kissé nehezményezve, hogy miért nem tehetem ezt meg a saját anyaegyetemen. Nem voltam egyedül ezzel a véleménnyel, és ezt szóvá is tettem, amikor a Budapesti Orvostudományi Egyetemen levizsgáztam. Ma már mind a négy orvosegyetemen működik háziorvosi tanszék és a kollégák eldönthetik, hol kívánják letenni a szakvizsgát. Ám másféle gondok nehezítik az ellátást, amelyek közül a legégetőbbnek a szakemberhiányt tartom. Véleményem szerint körülbelül ötezer orvos és ugyanennyi szakdolgozó hiányzik a rendszerből, akiket kiképeztünk és kiengedtünk az országból. A háziorvosok átlagéletkora ma ötvenhat év. Régóta hangsúlyozom, hogy meg kellene erősíteni az alapellátást, és magam sem tudom, mi fog történni, ha az én korosztályom kiesik az ellátó munkából. Jómagam tizenkilenc éve nyugdíjasként látom el a praxist, hatvanévesen tettem le az üzemorvosi szakvizsgát.
Melyek azok a képességek, amelyekre feltétlenül szüksége van egy háziorvosnak?
- Itt, a periférián mi háziorvosok igazi katonák vagyunk, akik a határvidéken szolgálunk, akikhez legelőször fordulnak a betegek. Meg kel tanulni differenciálni és tudni kell dönteni: mit vállalok el, mikor kérek szakkonzíliumot, kit küldök kórházba. A döntéshez pedig az kell, hogy nem csak a betegemet ismerem születése óta, hanem már az öregapja is a páciensem volt. Ezért tudom, milyen az illető genetikai háttere, adott esetben milyen kockázati tényezőkkel kell számolni. Alapvetően nem betegeket kezelek, hanem egészségesen tartom a rám bízott embereket. Ki a jó háziorvos? Akinek nincs betege. A mai egészségügyi rendszer azonban „fordítva ül a lovon”: nem a betegségek megelőzésére, hanem a betegek ellátására fókuszál.
Ön mit tesz annak érdekében, hogy megőrizze a láthatóan kiváló kondícióját?
- Világéletemben sportoltam, már középiskolás koromtól kezdve kipróbáltam mindenféle sportágat, ami az utamba akadt. Futottam, fociztam, pingpongoztam, röplabdáztam. Sosem akartam versenysportoló lenni, de a mozgás mindig is a lételemem volt. Ebben a kis faluban, ahol nem nagyon akarnak mozogni az emberek, kialakítottunk egy röplabda pályát, és néhány tehetségesebb fiatallal csapatot szerveztünk, eljutottunk a megyei bajnokságig.
Beszélgetésünk helyszínét áttettük a Bréda vadászkastélyba, amelynek termeiben az ön trófeái láthatók. Hogyan lépett be az életébe a vadászat?
- Mint minden falun felnőtt gyerek, átestem a gyerekcsínyeken, mint amilyen a csúzlizás, a légpuskázás és a csapdaállítás. Minden vadászattal kapcsolatos könyvet örömmel olvastam. A lökést mégis az 1971-ben megrendezett világkiállítás, és a helyi idősebb vadászok invitálása jelentette. 1973-ban tettem vadászvizsgát, és lettem az akkori társaság tagja, később titkára, majd elnöke. A kiállítás ennek a több mint négy évtizednek tárgyiasult emlékeit, trófeáit mutatja be. A vadászat az erdőjáráson, a napfelkeltékben való gyönyörködésen és persze a vad kilövésén kívül sok igaz barátot, megannyi izgalmat adott. Az odavezető élmény, a várakozás a beteljesedésig sokkal több izgalmat jelent, mint a puska elsütése. Több ún. nagyvadas területen vadászhattam az országon belül, így nem hiányzik a gyűjteményemből a „magyar ötös”: a gím, a dám, a muflon, a vaddisznó és az őz. Négy alkalommal eljutottam Afrikába is, ahol embert próbáló menetelésekben, vészhelyzetekben volt részem. Gázoltam át a krokodillal teli Luangwa folyón, kerestem megsebzett antilopot alvó rinocéroszok szomszédságában, de ezeket a kalandokat szerencsésen megúsztam. Az „afrikai ötös” – elefánt, rinocérosz, leopárd, oroszlán és kafferbivaly – fafaragáson látható együtt, és az egyik nagyvad, a kafferbivaly trófeáját volt szerencsém hazahozni.
Tervez újabb szafarit?
- Már nem tervezek nagyobb utakat, de gyakran álmodom róluk...

Boromisza Piroska

Forrás: beKopogtató / Hipertónia társasági magazin