Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

A pilótafülkétől a katéterlaborig

Hogyan lesz valakiből kardiológus, aki gyermekkorától fogva hivatásos pilótának készült? Erről mesél olvasóinknak Ungi Imre egyetemi docens, akinek nevéhez kétféle szívkatéterezési eljárás hazai meghonosítása is fűződik. A Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Belgyógyászati Klinika Invazív Kardiológiai Részlegének vezetője gyakran invitál Szegedre külföldi vendégoperatőröket, de maga is rendszeresen tart gyakorlati tréningeket világszerte. Jemeni útjáról egy muszlim görbekarddal tért haza, japán kollégája pedig arra inspirálta, hogy elmélyedjen a sintoizmus tanításaiban…

» Ki gépen száll fölébe” …

Hogyan lett önből kardiológus?
- Eredetileg nem az orvosi pályára készültem. Végül a fizika és a biológia iránti vonzódásom és amiatt, hogy ez a tantárgy-kombináció az orvosegyetemi felvételihez volt érvényes, oda jelentkeztem. A nem túl szerencsés indítás ellenére már elsőéves koromban rendkívül megszerettem az orvoslást, azon belül a klinikai medicinát. Az első tanévet követő ápolási gyakorlatot belgyógyászati osztályon töltöttem, ahol annyira megkedveltem a kórházi munkát, hogy az egyetemi tanulmányok mellett „éjszakás nővérként” dolgoztam öt éven át. A végzést követően nem volt módom belgyógyászaton elhelyezkedni, az első években altatóorvosként dolgoztam. A sors úgy hozta, hogy viszonylag többet kellett altatnom a szívműtőben, és sok időt töltöttem a belgyógyászati intenzív osztályon, ahol az infarktusos és szívritmuszavaros betegek „uralták a mezőnyt”. Így fordult az érdeklődésem a szívbetegségek gyógyítása, és azon belül is a manuális beavatkozások felé. Már tíz éve orvos voltam, amikor a Csanády Miklós professzor vezetésével megalakult kardiológiai teamhez kerültem. Én lettem a szívkatéteres munkacsoport legfiatalabb tagja, azóta is – több mint 25 éve – ezt a szakmát művelem.

Nem erre a pályára készült. Mi volt az eredeti elképzelése?
- Kisgyermekkoromban Algyőn laktunk, ott működött Szeged és környéke központi sportrepülőtere. Egyébiránt az 1930-as években Szent-Györgyi Albert ott tette le az alapszintű vitorlázórepülő vizsgáját, amikor már tanszékvezető professzor volt. A nagypapám egy tanyán lakott a repülőtér mellett, édesanyám gyakran vitt el hozzá kerékpáron. Négy-öt évesen elbűvölten figyeltem a repülőgépeket, el se tudtam képzelni, hogyan tudnak a levegőben maradni. Egy alkalommal egy alacsonyan szálló gép ablakában megláttam egy emberi fejet. Akkor döbbentem rá, hogy a gép nem magától repül, hanem ember vezeti, amit valamiféle földöntúli képességnek véltem. Onnantól kezdve vonzott a repülés. Tizenhat évesen el is kezdtem a vitorlázórepülést, de nehezen toleráltam az oktatóm keménykedését, otthagytam a tanfolyamot. Ez annyira bántott, hogy elhatároztam, azért is hivatásos pilóta leszek. A szolnoki repülőtiszti képzésre készültem, a legnehezebb próbatételen, az egészségügyi alkalmassági vizsgán meg is feleltem. Ám egy adminisztrációs hiba következtében lemaradtam a felvételi vizsgáról. Pótfelvételit sem tehettem, mert időközben betelt a vadászpilóta osztály létszáma, viszont előfelvételi lehetőséget kaptam a következő évfolyamra. Az előképzés során rengeteget repülhettem, ám a szüleim nagyon aggódtak értem, és arra kértek, hogy legalább egy civil felsőfokú tanintézménybe adjam be a felvételimet .Jelentkeztem az orvosegyetemre, és legnagyobb meglepetésemre felvettek. Viszont megbocsáthatatlan bűnnek számított a repülőtéren, hogy hűtlennek bizonyultam a repüléshez, ezért eltanácsoltak, még a sportrepülést sem folytathattam.

Többféle katéteres technikát honosított meg itthon, honnan hozta ezeket?
- Az invazív kardiológiában két olyan katéteres eljárás van, amelynek hazai meghonosítása, illetve néhány módosítása- legalábbis részben- az én nevemhez fűződik. Az egyik az ún. transzradiális behatolás: látszólag apróság, mégis kulcsfontosságú, hogy a katéter szívbe való bevezetéséhez hol szúrjuk meg a beteget. Az arteria radialison keresztüli katéterezés sokáig lehetetlennek bizonyult a kardiológiában, egészen addig, amíg a technológiai fejlődés olyan kis kaliberű eszközöket nem produkált, amelyeket a 2,5-3 mm átmérőjű radialis ér is be tud fogadni. Innen jóval nehezebb a manőverezés az operatőr számára, ezért az 1990-es évekig ez egy abszolút mellőzött behatolási hely volt, holott a transzradiális katéterezésnek jóval alacsonyabb a szövődményrátája, mint a femoralisból végzett beavatkozásnak. Amikor 1997-ben, egy párizsi konferencián megnéztem egy rövid kurzust erről az eljárásról, azt mondtam magamban, hogy ezt nekünk találták ki. Hazajövetelem után tettem is egy próbát az akkor még meglehetősen bumfordi műtéti eszközökkel, ami meglepően jól sikerült. Ezután egyre gyakrabban alkalmaztuk a transzradiális módszert, amely az ezredfordulótól kezdve egyeduralkodóvá vált klinikánkon. Nagy örömömre sok fiatal orvos jött hozzánk tanulni ezt a technikát, és öt évvel később Magyarország már vezető pozíciót töltött be Európában a radialis behatolás alkalmazása terén.

Mi volt a másik új eljárás?
- 2006-07 körül már nagy számban és rutinnal végeztük a katéterezéseket, és meglehetősen sok szívbeteggel találkoztam az ambulancián is. Egyre nyilvánvalóbban körvonalazódott előttem egy alapvetően elhanyagolt betegcsoport, amelybe a koszorúér-betegek körülbelül egynegyede sorolható. Ők azok, akiknek korábban elzáródott egy koszorúerük, viszont ennek következtében nem kaptak súlyos infarktust az elzáródás előtt kialakult kollaterális érhálózatnak köszönhetően. Azonban fokozott fizikai megterhelés esetén a kollaterális keringés önmagában már nem elegendő, ami a nagyon súlyos koszorúér-szűkület tüneteihez hasonló panaszokat okoz. Ezeknek a betegeknek a katéterezése nagy kihívás: nem látjuk az érszakasz lefutását a röntgenfelvételen, nem ismerjük az elzáródást okozó hegesedés, illetve meszesedés fizikai tulajdonságait sem, tehát félvakon kell dolgoznunk. Ezért tapasztalt vendégoperatőröket hívtunk külföldről, akik bemutató műtéteket végeztek a szegedi katéteres laborban. Egyikük a rotterdami Erasmus Egyetem professzora, a görög származású George Sianos volt, aki éveken át járt hozzánk, hogy tanítson bennünket. Néhány év múlva már önállóan végeztük a totális okklúzió rekanalizációt, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ezen a téren az ország vezető centrumává váltunk.

„ annak térkép e táj „

Bejárta a világot, hogy tanítsa ezeket a technikákat. Melyik útja volt a legkülönlegesebb?
- Az egyik legemlékezetesebb „kalandom” Jemenhez fűződik. Egy Magyarországon végzett és itt dolgozó jemeni orvos kért fel 2008-ban, hogy tréningezzem a kinti kollégákat a transzradialis katéterezés módszerére. Két hetet töltöttem el Sanában, a jemeni műegyetem kardiológiai klinikáján, ahol naponta négy-öt beteget katétereztem meg. Ez egy igen zárt, egzotikus világ, ahol az erőszak olyannyira nem ritkaság, hogy a férfiak nem csak viselik jellegzetes muszlim görbekardjukat, a „jambiyát”, hanem gyakran használják. Ha úgy „hozza a szükség”, akár a kórteremben is. Ezért a kórházban bevezettek egy szabályt, miszerint befekvés előtt a betegeknek le kell adniuk a kardjukat a bejárat melletti kardtárban. Amikor egyszer egy hegyekben élő törzs igen tekintélyes vezetőjét kellett katétereznem, felhajtottam a műtőasztalon fekvő betegről az izolációs lepedőt, hogy – szokás szerint, biztonsági okokból – előkészítsük a combhajlatát a műtéthez. Megdöbbenve láttam, hogy egy díszes harci öv volt a derekára erősítve, ahhoz rögzítve pedig egy ugyancsak tekintélyes, tradicionális kard díszelgett, eltakarva a lágyékát. De hogyan kerülhetett így a beteg a műtőbe? Mint kiderült, az őt övező tisztelet miatt senki nem kérhette meg arra, hogy bármikor is megszabaduljon a fegyverétől. Egyébként valamikor a középkorban kovácsolták azt a kardot, amely apáról fiúra, végül a törzs jelenlegi vezetőjére – a páciensünkre – szállt. A beteg néhány nap múlva panaszmentesen távozott a kórházból, én pedig a vendéglátóimtól egy muszlim görbekardot kaptam emlékbe, amelyet nagy becsben őrzök.

Merre járt még a világban?
- Egy nemzetközi intervenciós kardiológus továbbképző központ akkreditált az említett krónikus koszorúér elzáródás megoldásának gyakorlati tréningjére, az ő szervezésükben körülbelül tíz európai országban jártam az elmúlt négy évben, de megfordultam Kuvaitban is. Nagyon érdekes volt összehasonlítani, hogy a különböző országokban hol tartanak a kollégák, mit csinálnak hozzánk képest jobban, vagy kevésbé jól.

Melyik nemzet orvosaitól tanult a legtöbbet?
- Az utóbbi években hatszor járt Szegeden egy japán kolléga, Masahisa Yamane, akitől nem csak technikát, hanem életfilozófiát is tanultam. Az általa követett sintoizmus annyira megragadott, hogy később utána is olvastam. Említhetem Gerald Werner német professzort is, aki Európában vezetője ennek a területnek, szintén többször járt Szegeden. Első mesteremen, Sianos professzoron kívül két, ugyancsak görög származású operatőrrel kerültem még közelebbi kapcsolatba, egyikük Minneapolisban, a másik New Yorkban dolgozik.

Hogyan tudta feldolgozni, hogy szertefoszlottak a repülésről szövött álmai?
- A vitorlázórepülés – ami szerintem a repülés csúcsa – valóban kiesett az életemből, mivel igen időigényes elfoglaltság, nem való egy orvosnak. Sokkal később, 51 éves koromban viszont megszereztem a civil pilótaképesítést. Manapság egy ultrakönnyű motoros repülőgéppel szoktam hobbi szinten repülni. Berepültem a Balaton környékét, Visegrádot, az Északi-középhegységet, különösen kedvelem a Mecseket. A feleségem gyakran elkísért a légi útjaimra, és közben lelkesen fotózta az alattunk elterülő tájat. Mostanában kevésbé van ehhez ambíciója, így én szoktam vezetés közben fényképezni.

A felesége is szakmabeli?
- Nem, ő reklámgrafikusként dolgozik, és hosszú évtizedeken át maga sem ébredt rá, hogy igen tehetségesen fest. Két fiunk van, a kisebbik 35 éves, a nagyobbik 39 éves lesz idén. A fiatalabbik fiam szenvedélyes karate és kick-box sportoló, átmenetileg versenyzett is, majd testnevelő tanár lett egy gimnáziumban. A nagyobbik fiam látszólag követte a példámat, mivel minden lebeszélő tehetségem ellenére az orvosegyetemen tanult tovább. Amikor negyedéves lett, a felesége pedig már végzett orvos volt, azt mondta: „Apa, igazad volt. Ez az élet egy családban két embernek sok.” Programtervező matematikus lett, de becsületből megszerezte az orvosi diplomát is. Egyetemen dolgozik hardverfejlesztő mérnökként, ahol sebészi beavatkozásokhoz fejlesztenek navigációs célzó berendezéseket. Legnagyobb bánatom, hogy ez az egyetem a kanadai Kingstonban van. Ott élnek tíz éve a menyemmel és a két unokámmal. Ritka ajándék, amikor személyesen találkozhatunk, sajnos a legutóbbi kanadai utunkat elfújta a járvány. Bár a skype-nak köszönhetően intenzív a kapcsolatunk, sokkal szívesebben lovagoltatnám a térdemen az unokáimat...

Boromisza Piroska

Forrás: beKopogtató/Hipertónia Társasági Magazin