Ildikó mindent tud a lélek színházáról..
A munkásságáról, a díjairól, elismeréseiről olvasva egy „kicsit” tartottam a találkozástól, azt gondoltam, „Uram Atyám, mennyi mindennel foglalkozik, szociálpszichológiai tanszéket vezet, számos terápiás módszer magyarországi elterjesztésében vett/vesz részt, egyáltalán hol kezdjem a beszélgetést, mit kérdezzek Tőle”? „Na nem baj- gondoltam-, ő azon az egyetemen tanszékvezető, ahol én végeztem, és én ugyanazokat a nyelveket tanultam, amiket ő – közös pontnak megteszi”. Félelmem alaptalan volt, mert Erdélyi Ildikó határozottan, de kedvesen mesélt mindenről. Találkozásunk apropója a pszichoterápiás álommunkát bemutató Álomkönyv, és az idén elnyert Nyírő Gyula-díj.
Már gimnáziumban megnyertem irodalmi versenyeket, úgyhogy magától értetődő volt a magyar szak, a francia nyelv pedig nagyon tetszett, így lettem magyar-francia szakos. A pszichológia úgy „kúszott be” az életembe, hogy a kisdoktorimban azzal foglalkoztam, hogy térnek vissza a görög mítoszok a két világháború közötti francia drámákban. Még statisztikát is készítettem, kiderült, hogy a legtöbb az Ödipusz-mítosz feldolgozása. Igazából azt szerettem volna megfejteni, hogyan lehet pszichológiailag megközelíteni egy irodalmi művet. Sokan elsősorban az íróval foglalkoznak, de aki tanult strukturalizmust, az tudja, hogy az író és a műve nem azonosak egymással, éppen ezért én nem az írókkal, hanem a művekkel foglalkoztam. Az is nagyon érdekelt, hogy az olvasó milyen utakon jut el a befogadáshoz, a megértéshez, az azonosuláshoz. Így kerültem közel a pszichológiához, amit később aztán Franciaországban tanultam, sőt, ott kezdtem el a pszichodrámát is.
A nyelv szeretete miatt költözött Franciaországba?
Nem, a férjem ott az UNESCO-nál kapott egy vezető állást, ő nyelvész volt, az École Normale Supérieur-ön is tanított. Több évig éltünk Párizsban, az egyik gyerekem ott is született, a másik ott kezdte az óvodát és az iskolát is. Párizs fontos állomás az életünkben.
Hogy került a pszichodráma közelébe?
Serge Moscovici szociálpszichológus professzornál tanultam, ő küldött el egy pszichoanalitikushoz, aki pszichodrámát vezetett. Másfél évig jártam hozzá, aztán miután hazajöttünk Franciaországból, megkerestem Mérei Ferencet, aki akkor rögtön meghívott az éppen akkor alakuló műhely-csoportjába. Vele közösen írtuk meg azt a könyvet, amelyik Magyarországon elsőként szólt a pszichodrámáról. A műfajt magát Jacob Levy Moreno román származású, Bécsben képesítést szerzett orvos találta ki, aki a zsidóüldözések idején Amerikába menekült, és ott létrehozott egy pszichodráma iskolát. Moreno együtt dolgozott a feleségével, Zerkával, akinek a jelenlegi képzési módszert köszönhetjük, és akitől „első kézből” is tanulhattam a klasszikus pszichodrámát.
A művészetek, az irodalom egész eddigi életében elkísérték Önt, ez feltűnhet azoknak is, akik a 2013-ban megjelent Álomkönyvet olvasták, olvassák, hiszen a borítón is egy híres festő képe látható. Ebben a könyvben „álommunkáról” ír. Mit jelent ez a kifejezés?
Azt, hogy a terápia során dolgozunk a páciens álmaival is. Az úgynevezett „dream- terapeuták” kifejezetten az álmokra „specializálódnak”, tehát minden alkalommal kérnek álmot a pácienstől. Az én módszerem más, én pszichoanalitikus vagyok, és nem én határozom meg, hogy az álom legyen a téma, hanem megvárom, hogy a páciens maga kezdjen el mesélni egy álmáról. A legelső találkozásnál mindig elmondom, hogy szabadon beszélhet mindarról, ami őt foglalkoztatja; legyen az valóságból hozott történés, álom, vagy fantázia. Én még nem nagyon találkoztam olyan pácienssel, aki előbb-utóbb ne „hozott” volna álmokat…
A kérdésére visszatérve: az álommunka úgy kezdődik, hogy megkérdezem, melyik a legforróbb, legizgalmasabb pontja az álomnak. Mindig tudják rá a választ! Ezután azt kérem a pácienstől, hogy kezdjük ezen a ponton, s mondja el, mi jut róla eszébe, milyen fantáziái, asszociációi támadnak. Később persze előkerül a többi álomrészlet is, de fontos, hogy megtalálja azt a bizonyos „forró” pontot. Az álom mindig a közös munkáról is szól, hiszen ott, a terápia során meséli el, tehát valamilyen módon benne van a páciens és a terapeuta viszonya is az asszociációkban Az én feladatom, hogy segítsem az „álmodót” a felismerésekben.
Tulajdonképpen elemzik az álmokat?
Igen, és ebben az elemző munkában nagyon sokat jelent az, hogy magyar szakot végeztem, ahol volt egy zseniális professzorom, Barta János, akivel például egy Ibsen-művel foglalkoztunk egy szemeszteren keresztül. Nagyon megtanultuk, hogyan kell egy irodalmi alkotást elemezni, és az elemzés készséggé alakult, ebből merítek akkor is, amikor írok, sőt akkor is, amikor analitikusként, vagy pszichodráma pszichoterapeutaként dolgozom.
Álmokról beszélni, álmokkal dolgozni – ez nagyon izgalmasan hangzik, de miért, mitől működik?
Ahogy Freud írja; „a tudattalanhoz vezető királyi út az álom”. Vagyis ott nem beszél mellé senki. Mindenkiben működnek ugyanis elhárító mechanizmusok, nincs kivétel. Van, akinél ezek erősebbek, másnál gyengébbek, és mindenkinél kicsit eltérőek – de működnek! Az álomban viszont, noha még ott is cenzúrázunk, kevésbé tudunk hárítani.
Hogy cenzúrázunk?
Például, az álmodónak csak nehezen felismerhető, hogy mit álmodott, más személyek kerülnek azok helyébe, akikről valójában szó van, olyan tájakon játszódnak az események, amelyek nincsenek összefüggésben a megálmodott személlyel. Ha viszont részekre szedjük az álmot, és megnézzük, melyik „darabkáról” mi jut eszébe, akkor egésszé állnak össze a részek. Ezek a folyamatok ráláttatnak a páciens elakadásaira – szándékosan nem azt mondtam, hogy megoldják - , mert az a páciens dolga problémáit megoldani, az ő életében fog bekövetkezni a változás.
Most, a napokban jelenik meg az új könyvem, A lélek színháza címmel, melyben 47 terápiás történetet írok le. Az első egy súlyos beteg nő története . A betegsége következtében kezdett terápiára járni, és egyik alkalommal egy álmát hozta el a csoportba, amit el is játszottunk. Abból az álomból kiderült, hogy hol kezdődött a betegsége. Azóta megoperálták, és jól van. Egy másik alkalommal egy másik páciens azzal keresett fel, hogy nem ismeri az anyját, segítsek neki megtalálni. Megtaláltuk…
Ez szédítő! Pontosabban az a szédítő, hogy ezek nem „csak” kitalált történetek.
Valóban az, ugyanakkor itt nincs semmi varázslás; én tudom, hogy azért jönnek el hozzám, hogy történjen, változzon valami. Föl van adva a lecke, amit nekik kell elvégezni, de én segítek benne, például az álommunkán keresztül. Az álmokkal a tudattalanban nagyon mélyre lehet jutni, rengeteget gazdagodhat a páciensként valaki, ha a terapeutája maga is megjárta ezt az utat, és felhasználja munkájában saját tapasztalatait is.
Éppen azt akartam mondani, hogy a terapeutának nagyon kell tudnia, hogy mit csinál, hogy a páciens hagyja megmutatkozni az akár régóta elnyomott, ijesztő gondolatait, érzéseit… Biztosan mesélnek ijesztő álmokról is…
A legtöbb álom, amit hoznak, ijesztő. Aki hozzám jár, az tudja, hogy ha egy ijesztő álmot apránként kibontunk, megszűnik ijesztőnek lenni. A legszörnyűbb rémálmok is. Az ijesztő álmoktól sokan nem tudnak szabadulni. Néhány éve a hallgatóimnak azt a feladatot adtam, hogy találjanak olyan embereket, akiket nem ismernek, de akik érdeklődnek az álmaik iránt. Akkor derült ki, hogy rengetegen vannak, nagy számban jelentkeztek álmaik iránt érdeklődők, a fodrásztól kezdve az egyetemi tanárig mindenki el akarta mondani az álmát, mert szenvedett tőle.
Most, hogy mondja, nekem is volt visszatérő álmom, amitől szorongtam, szabadulni akartam. Utólag rádöbbentem, hogy egy figyelmeztető álom volt, mindig akkor álmodtam, amikor valamilyen fontos helyzetben „nem”-et kellett volna mondanom. Azt éreztem, hogy az álom segíteni „akart”, de én nem hallgattam rá…
Igen, ez egy bűvös dolog, nem hiába foglalkoztatja az embert az ókor óta. Sokan mondják, hogy az álom jósol. Én ebben nem hiszek, az álom reagál! Jelzi, hogy valahogy másképp’ kéne lépni, közbeszól, érdemes odafigyelni rá.
Ahhoz, hogy a terapeuta tudja, lássa, hogy a páciensnek hol vannak az elakadásai, vagy az észre nem vett összefüggések, neki, saját magának is komoly önismereti munkát kell végeznie, jól gondolom? Vagyis, a terapeuta minden egyes páciensén keresztül saját magában is egyre mélyebbre jut.
Igen, ez pontosan így van, az önismereti munka nagyon fontos, és valóban, mi is gyógyulunk, amikor a páciens gyógyul, hiszen nem tudnánk segíteni, ha nekünk nem lettek volna hasonló problémáink. Mindnyájunk életében vannak elakadások, problémák, különbségek az arányokban vannak, és idővel persze, a megdolgozottságban.
Olvastam már ezt a kifejezést Öntől, ezt a „feldolgozás” helyett használja?
Igen, ugyanis arról nem lehet szó, hogy feldolgozni, soha nem lehet feldolgozni, csak meg-, illetve átdolgozni. A feldolgozás azt sugallja, mintha az a probléma, amivel találkoztunk korábban, megszűnt volna, miközben ez nem így működik. A probléma átalakulhat, majd újra felmerülhet esetleg más formában, tehát többször is át lehet azt dolgozni.
Milyen igaz! Hányszor mondjuk: „á, én ezt már feldolgoztam”, aztán később kiderül, hogy mégsem.
Az átdolgozásnak soha nincs vége. Beleszövődik az életünkbe, újra- és újra megjelenik esetleg más „ruhában”, de éppen ettől érdekes a pszichológiai munka, sőt ettől izgalmas az életünk is. A regények, filmek, s jelenleg a jó sorozatok is használják ezt a lehetőséget, amikor szereplőket teremtenek. Az Álomkönyv páciensek álmait, és az álommunkán keresztül életük fontos fordulatait mutatja be.
Bulla Bianka
Forrás: Lélekemelő / Pszichiátriai Magazin 2015. november VII. évfolyam 3. szám /
