Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Csillogó szemek, mindig mosolyra kész arc, a fehér köpeny uniformisán is átsugárzó női báj. Jó kezdet egy interjúhoz. Tót Éva rendelésvezető főorvossal egy szűk szobácskában beszélgetünk a Zuglói Tüdőgondozóban. Először találkozunk, de Éva asszony nyitottsága, kedvessége pillanatok alatt megteremti a közvetlen párbeszéd jóleső és termékeny hangulatát.

A főváros 16. kerületének tüdőgondozójában vagyunk, de önmagában ettől nem lenne különleges a hely. Gyógyítók és betegek százai azonban tudják: a kis helyiség időnként stratégiai központ, s lakója a dohányzás elleni küzdelem egyik – távolról sem marcona – harcosa.
Nem érzem, hogy tartani kellene a múlt megszépítésétől, ezért első kérdésem nyers és egyszerű: Dohányzott valamikor életében?
- Egyetemista koromban voltam kocadohányos. Baráti körömben akkor legtöbben cigarettáztak, s ez hozzátartozott a társasági élethez, a sikeres vizsgát megünnepelő bulikhoz. Kipróbáltam tehát, de láttam, hogy egyesek cigarettától cigarettáig tervezik az életüket, s arra gondoltam, milyen hülyeség valaminek a rabságában élni. Nem is szoktam rá.
A dohányzás ellen kicsit később kezdtem hadakozni. Olyan kórházi osztály volt első munkahelyem, ahol daganatos, főleg tüdőrákos betegeket kezeltek, s szörnyű dühöt éreztem, amikor meghaltak a kezeim között azok az emberek, akiket megszerettem. Ifjú orvosként sok időt töltöttem súlyos betegekkel, elkísértem őket halálukig, s mindig úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Megrázó élmény volt, amikor reggelente a dohányzók sorfala között mentünk be vizitre, majd vénás injekcióval próbáltuk a roncs tüdejű szerencsétleneket életre kelteni, hogy kapjanak valamennyi oxigént. Tudom, ez most kicsit fellengzősnek hat, de valami kényszert, küldetéstudatot éreztem már kezdő tüdőgyógyászként.-
Képi és írásos emlékek egyaránt arról tanúskodnak, hogy az emberiség már az őskorban fogyasztott alkoholt, szívott vagy rágott bódító füveket, s Kolumbuszt, amikor 1492-ben partra szállt Amerikában, pipázó bennszülöttek fogadták. Meg lehet szüntetni egy ilyen régi szenvedélyt?
„Az a különbség, hogy az emberek akkor nem tudták, hogy a dohányzás milyen káros az egészségre. Tulajdonképpen csak 1963-ban mondták ki, hogy a dohányzás tüdőrákot okoz. Vagyis a mai COPD-s generáció nagyobbik része még úgy szokott hozzá a bagózáshoz, hogy nem volt tisztában ezzel a veszéllyel. Én ezért is vagyok elnéző a dohányosokkal, amikor hozzám fordulnak, hogy segítsek leszokni; azt magyarázom el nekik, hogy valójában ez betegség, a betegséget pedig kezelni kell. És ehhez hozzáteszem a jó hírt: én tudom is kezelni. Hogy milyen hatásfokkal dolgozunk?
Zuglóban működik egy komplex leszokás segítő program, én ott dolgoztam húsz éven át, s ennek alapján tudom, hogy a próbálkozókból általában tizenöten jutnak el addig, hogy úgynevezett támogató csoportban vegyenek részt. A csoportok 80 százaléka szokta letenni a cigarettát, de már 50-55 százalékos az arány, amikor egy év absztinencia után sem gyújt rá valaki. Ez egyébként megfelel a nemzetközi adatoknak. Sajnos, a dohányzás nagyon erős függőség, ezt figyelembe véve mi eredményesnek tartjuk a munkánkat.”
Sokkolás, meggyőzés, érzelmi ráhatás, kezelés. Milyen eszköztára van az orvosnak? Emlékszem tudósító koromból, az Egyesült Államokban a 80-as évek közepén jelentette be a tisztifőorvos, hatalmas kampány vezéralakjaként, hogy a legfrissebb tudományos kutatások szerint a cigarettázás is kábítószer függőség. A szenzációs közlésre rástartolt a média, s ezt követően jelentősen visszaszorult a dohányzás Amerikában.
- Sajnos, nálunk több próbálkozás után sem született még meg egy mindent átfogó dohányzás elleni stratégia. Azt a programot, amit a mi kis háromfős csapatunk folytat hat éve Zuglóban, gyakorlatilag mi találtuk ki; ez abból áll, hogy a nálunk jelentkező dohányosok egy nyolc alkalomból álló tájékoztató sorozaton illetve szűrő vizsgálatokon esnek keresztül, s akik kitartanak, azok bekerülhetnek a támogató csoportba. Ezt egy ideig pályázattal uniós támogatással munkaidőn kívül tudtuk csinálni, most már be kell építeni a munkaidőnkbe.
Valójában mindannyian szerelemből tesszük, amit teszünk. A stabil gazdasági háttér persze jó lenne, de minket egyelőre a lelkesedés hajt; imádom, hogy a napi rutin fénypontja az, amikor beülök a támogatócsoportos foglalkozásra, ahol a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű emberek küzdenek valamiért. Itt visszakapjuk a hitünket, hogy érdemes foglalkozni az emberekkel, s néhány jól irányzott mondattal meg lehet győzni őket arról, hogy dolgozzanak az életük megváltoztatásán.”
A világ azért nem egészen ilyen – vetem közbe.
- Igen. De mégis ilyen. Az ember nap, mint nap belefárad a tennivalókba, aztán beül egy csoportba, s azt látja, hogy a résztvevők értik, mit akarunk, megteszik, amit kérünk, - egymásra figyelve és egymásnak segítve - és annak meg is lesz az eredménye. Amit ott átél az ember, az nem kerül a nyilvánosságra, de bennem és asszisztenseimben valamiféle függőséget vált ki. -
A „függőség”, vagy mondjuk azt, hogy a szenvedély, a lelkesedés felemelő érzés, de feltételezhetően felemészt energiákat, elveszi az időt mástól – például a családtól, a pihenéstől.
- A gyermekeim már nagyok, kevéssé kívánják a törődést. Ami nekem feltöltődést ad: az éneklés, a zene. Annak idején az ország első Kodály- zeneiskolájába jártam Kecskeméten. 12 év alatt megtanultam kottát is olvasni. Ennek most nagy hasznát veszem a Zuglói Oratórium Kórusban, ahol két-három hét alatt kell nagy műveket betanulni; ott szoktam leengedni, és újabb energiákkal feltöltődni. szerezni. Életfilozófiám, hogy bármely helyzetben igyekszem megtalálni az örömöt. Amikor azt érzem, hogy szükség van rám, s hogy amit adok, az másoknak nagyon kell, az fantasztikus. Azt az érzést nem tudom eléggé megköszönni a sorsnak.

Csák Elemér

Forrás: Lélegzet / a Magyar Tüdőgyógyász Társaság periodikája
III. évfolyam / 3 szám / 2016.október