Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Réthelyi János immár tíz éve foglalkozik pszichiátriai genetikával, e témában tartott nagy sikerű előadást márciusban az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet „(Lehel)etnyi tudomány” címet viselő szakmai napján, valamint május 25-én a Magyar Pszichiátriai Társaság XX. Vándorgyűlése nyitó plenáris ülésének előadójaként.

Előadása lezárásában Ön a tanítómesteréről, a néhány éve elhunyt Kopp Máriáról emlékezett meg, aki epidemiológiai tanulmányokban tárta fel a magyar népesség lelkiállapotát és az arra ható tényezőket. Ettől meglehetősen távol esik az Ön által ismertetett tudományterület. Hogyan fordult tudományos érdeklődése a pszichiátriai genetika felé?
- 1999-ben végeztem a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, ezt követően lettem Kopp Máriánál PhD hallgató a Magatartástudományi Intézetben. Az ő vezetésével végeztem epidemiológiai kutatásokat és írtam meg PhD értekezésemet „Krónikus fájdalom-problémák és a depressziós tünetegyüttes kapcsolatának epidemiológiai és klinikai vizsgálata” címmel, amelyet 2003-ban védtem meg. Ezután a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának rezidense lettem, ahol Bitter István professzor úr biztatására kezdtem el foglalkozni a genetikai kutatással. Ennek során a szkizofrénia és a bipoláris affektív zavar genetikai hátterét, a gének és a környezet közötti interakciókat vizsgáltam.
Milyen kép bontakozik ki előttünk az elmúlt évek kutatásai alapján?
- Sok fiatal, amikor kutatásra adja a fejét, nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy megfejti a szkizofrénia rejtélyét. Bennem is ilyen törekvések munkálkodtak egykor, ám némi idő elteltével be kellett látnom, hogy még mindig csak a felszínt kapargatjuk. Ez lehet az oka, hogy a pszichiátriai betegségekre irányuló kutatások ma eléggé eklektikus képet mutatnak. A genetikai kutatások alakulását tulajdonképpen a technológia robbanásszerű fejlődése határozta meg. Az általunk használt módszerekkel kimutathatók a DNS szintjén kódolt polimorfizmusok, amelyeket megpróbálunk összefüggésbe hozni bizonyos pszichiátriai betegségekkel, például a szkizofréniával. Az újgenerációs szekvenáló berendezések segítségével betűről betűre végig tudjuk olvasni a teljes genomot, és már látjuk, hogy a genetikai meghatározottság jóval nagyobb mértékben érhető tetten a ritka pszichiátriai betegségeknél, mint a gyakoriaknál. A népbetegségszámba menő kórképeknél pedig – mint amilyen a major depresszió – hangsúlyosabb szerepet játszanak a környezeti tényezők. Bizonyos esetekben ki tudunk mutatni ún. poligénes öröklődést is A sokféle kishatású polimorfizmus, mikrodeléció, mikroduolikáció és de novo mutáció feltérképezésével a genetikai architektúra összességét tudjuk meghatározni.
Mennyiben segítették elő a szkizofrénia mélyebb megértését a kutatások?
- Nyilvánvalóan többféle kutatási eszköz van a kezünkben, mint amilyenekkel a múlt század nagyjai, Kraepelin, Bleuler, Schneider, Schaffer Károly, Juhász Pál rendelkeztek. Mégsem vehető biztosra, hogy náluk jobban értjük magát a betegséget. Sok mindent tudunk már, az epidemiológiától az MR képalkotáson át eljutottunk egészen az őssejtekig. A legnagyobb kérdés azonban az, hogy az új ismeretek hogyan ültethetők be a diagnosztikába és a terápiába. A genetikai kutatások „járulékos” hasznát abban látom, hogy növelik szakmánk elfogadottságát, presztízsét. Erre különösen nagy szükségünk van ma, hiszen – ahogy azt a konferencia plenáris ülésén előttem felszólaló Wolfgang Gaebel professzor, az Európai Pszichiátriai Társaság elnöke leszögezte – a pszichiátriai imázs manapság meglehetősen negatív. További hozadékként említhetjük, hogy a páciensek és családtagjaik számára is célt és jelentőséget ad, ha megfelelő módon informáljuk és bevonjuk őket a betegségükkel kapcsolatos kutatásokba.
Az MPT Vándorgyűlésén Ön volt a Nemzeti Agykutatási Program Szimpóziumának egyik levezető elnöke, nem véletlenül, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia és a Semmelweis Egyetem Molekuláris Pszichiátriai Kutatócsoportját vezette. Mindemellett néhány hónapja vette át a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika irányítását. Nem sok ez egyszerre?
- Valóban sok. 2012-ben kijutottam az Egyesült Államokba, Kaliforniába, ahol egy éven át a Salk Institute for Biological Studies vendégkutatójaként dolgoztam. Onnan hazatérve nyílt lehetőségem arra, hogy bekapcsolódjak a Nemzeti Agykutatási Programba, amelytől bőkezű támogatást nyertem az indukált pluripotens őssejt alapú központi idegrendszeri modellezéshez. Időközben viszont megüresedett a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika vezetése, amelyet kollégáim, illetve az egyetem biztatására vállaltam el. Nagyon megtisztelőnek tartom ezt a feladatot, bár kicsit korán talált rám, hiszen 42 éves vagyok. Az új megbízatás miatt le kellett adnom a Nemzeti Agykutatási Program kutatócsoportjának vezetését, de arra lehetőséget kaptam, hogy bizonyos fokig továbbvigyem a kutatómunkát. Ennek azért örülök, mert nem szerettem volna, hogy kurtán-furcsán véget érjenek a megkezdett projektek.
Marad ideje arra, hogy a betegekkel is foglalkozzon?
- Sok időt töltöttem a betegágy mellett rezidensként, illetve később, 2010-2012 között a klinika akut pszichiátriai osztályának vezetőjeként. A már említett Egyesült Államokbeli kutatatással töltött év után pedig a Klinika addiktológiai osztályán dolgoztam. Az itthoni kutatási projektek beindulását követően csak az ügyeletekben és az ambuláns rendeléseken volt módom a betegekkel foglakozni, most pedig, klinikaigazgatóként más feladatok várnak rám. A sok oktatási és adminisztratív teendő mellett azonban fontosnak tartom, hogy igazgatói vizitek formájában tájékozódjak az osztályok munkájáról, amennyire tudom, segítsem a kollégáim betegellátó munkáját, és a gondozott pácienseimet továbbra is próbálom ellátni.
Hiányzik Önnek a klinikusi munka?
- Bármilyen nagy papírhalom is van az íróasztalomon, akárhány e-mail vár megválaszolásra, egyfajta megkönnyebbülést jelent, ha valamelyik osztályra megyek vizitelni. Mindig is kedvemre volt, ha egyszerre többféle témával foglalkozhattam. Ez nyilván azzal is jár, hogy az embernek túl sok dologra kell figyelnie, kevésbé tud egy irányba koncentrálni. Valójában azt élveztem a legjobban, amikor kezdő orvosként párhuzamosan dolgoztam az osztályon és a laboratóriumban. Igaz, akkor még nem voltak gyerekeim. Ma már két kislány és egy kisfiú édesapjaként a családomnak kell megtartanom az energiáim egy részét. A gyerekek kilenc, hét és ötévesek, igyekszem minél több időt velük tölteni. Kisebb kirándulásokat szoktunk tenni a budai hegyekben, aminek minden pillanatát élvezem, hiszen nagyon fontos számomra a családi együttlét.
A felesége is orvos?
- Nem, ő tanárként dolgozik, és ő az, aki a hátországot biztosítja és a gyermeknevelés oroszlánrészét vállalja. Természetesen amennyire tőlem telik, segítem őt, de meg kell, hogy mondjam, nem kis kihívást jelent a munka és a családi elfoglaltságok összeegyeztetése.
Mindehhez valóban sok energiára lehet szükség. Hogyan találja meg a módját, hogy feltöltődjön?
- Rendszeresen futok a szabadban, és kikapcsol az olvasás is. Nagyon szeretem a klasszikusokat – például Szerb Antalt és Thomas Mannt –, legutóbbi olvasmányom viszont egy kortárs magyar író, Grecsó Krisztián legújabb könyve volt. A regény szereplői hisznek az öröklődésben, tudják, hogy génjeik meghatározzák a sorsukat. A főhős pedig, miközben egy családi titok kapcsán lassan kideríti felmenői viselt dolgait, magára ismer. Rádöbben, hogy nem csak a mozdulatait, a haja színét, a testalkatát örökölte a felmenőitől, de – ha jól figyel – a jövőjét is.

Mellettem elférsz. Grecsó Krisztián regényének hősei hisznek az öröklődésben. Tudják, hogy a génekkel együtt sorsot is kaptak. A főszereplő - egy harmincas éveinek közepén járó férfi - aggódva figyeli magát, saját mozdulatait, testének minden változását. Barátnője elhagyja, ráadásul egy családi titok véletlen lelepleződése miatt rejtélyek hálójába gabalyodik. Miközben az összes talányt- és családja viselt dolgait - földeríti, magára ismer. A türelmetlen lánykérésekben, a titkos szerelmekben, a hosszú évek magányos várakozásaiban egyre inkább ő a főszereplő.
Ahogy ott ücsörög és rágja magát nagymamája naplója felett, az az ő jelene, és egyben a szülei, nagyszülei jövője is. De akkor ki is ő valójában? Azon kívül, hogy egy fiatalember, aki állást kapott egy budapesti okmányirodában, illetve hogy Zuglóban lakik?
Amikor jön az a szerkesztő a kerületi laptól, és lyukat beszél belé, találomra kiválaszt egy régi fotót, és mivel valamennyire emlékszik nagybátyja történetére, hát megírja. A cikk megjelenik, örül a szerkesztő, ő pedig elégedetten dől hátra, hogy emlékszik, sőt jól emlékszik. De igazából nem tud semmit.
Mert az nem úgy volt, ahogy a családban mesélték, ahogy a szülei, nagyszülei megemlékeztek a nagybátyjáról. És ezt egy olvasói levélből kell megtudnia. Innentől minden figyelme a családra irányul. És összerakja a rég elfeledett kirakóst.
Már látja maga előtt a fiatal Juszti mamát, a házasságkötésben reménykedő Márton tatát – persze még ő is legény volt akkor. Ott van a képen Juszti mama, Márton tata, a másik tata is, a Domos, a nagyapák testvérei, apjának testvérei. Minden örömük és bánatuk egy rakáson.
Közben lepereg a szeme előtt a második világháború, a fogság, a gyalog megtett több ezer kilométer oda és vissza, utána meg az a sok küszködés, hogy élhető legyen az élet. Ötvenhat, budapesti szép remények, lányok, asszonyok, összezúzott álmok. És megint a telep: a nagybátyja halála, meg a szemétdombra kirakott orosz tévé Irinától. Meg ez a szatyornyi papír, ami maradt. Hogy kezdjen vele valamit.
Mert kell, hogy legyen elég hely ott mellette, és beférjen oda valaki. Úgy mindenestől. A jövőjével, a jelenével, a múltjával, az örökségként magával hurcolt, már ismert és még fel nem fedezett természetével együtt.
A regény utolsó története az anyai nagyapáé, Domosé. Ő a 60-as évek Budapestjén építkezési állványozómunkásként dolgozik, közben beleszeret egy fővárosi polgárlányba. A lány azonban nem tudja vállalni szeretője paraszti származását és egy másik férfi mellett dönt. A regény utolsó lapjain Grecsó párhuzamba állítja az ötven évvel korábbi, és a jelenben történő eseményeket.
A narrátor ugyanazon az utcasarkon vár egy lányra, ahol néhány évtizeddel korábban a nagyapja hiába várta szerelmét. „ Ránéztem az órámra. Már tíz perccel elmúlt öt. Juli sehol. Domosra gondoltam, hogy vár, és Éva nem jön. Erőnek erejével elhajtottam az emléket. Ez a most, és én vagyok itt. Tizenkét perccel múlt öt. Juli sehol. Vajon Domos meddig várt? „

A regény 2012-ben az év legjobb könyve volt, túl van a nyolcadik kiadáson. A belőle készült színdarabot a bécsi ősbemutató után a Rózsavölgyi Szalon színpadán mutatták be.
Forrás: a könyv fülszövege

Boromisza Piroska

Forrás: Lélekemelő / pszichiátriai társasági magazin/