Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Kulka Janina azért lett patológus, mert amikor elvégezte az egyetemet úgy érezte: azzal a tudással még nem állhat oda egy beteg ágyához. Vagyis jó orvos csak akkor lehet, ha előbb leteszi a patológus szakvizsgát. Az igényességében nyilván az is szerepet játszott, hogy édesapja Kulka Frigyes nemzetközi hírű mellkas-sebész,a magyar és az európai sebész társaság egykori elnöke. Janina hozzá méltó szakember akart lenni, de megerősítette választásában az is, hogy első férje patológusként a kórbonctan ismeretét alapvetőnek és fölöttébb hasznosnak tartotta. Döntése olyannyira helyesnek bizonyult, hogy többé eszébe sem jutott más szakterület.

Az újságíró, aki tudja jól, hogy írásának korlátozott a terjedelme, továbbá kevés az ideje, hogy korábban nem ismert interjúalanyáról minél többet megtudjon, legalább beszélgetőtársa néhány meghatározó jellemvonását igyekszik rögzíteni, megjegyezni és továbbadni.

A velem szemben ülő középkorú nő, félcsizmában, farmerban, találkozásunk első pillanatától kezdve akaratlanul is ebben próbál nekem segíteni. Egyetemi tanár, az orvosi szakma kiválósága, mindemellett laza, nyílt, mentes minden manírtól, és – ami a legmeghatározóbb – állandóan mosolyog. A fotón is, amin átkarolja 11 hónappal fiatalabb öccsét, Kulka Jánost, az ország egyik legismertebb színészét. Kiderül, hogy a „Csongor és Tünde” előadásán több szerepet alakított egyszerre Janina is,igaz ezt öccsével és a szomszéd Mukival állították színpadra óvodásként. Beszélgetésünk azért is igazán érdekes, mert tudom, hogy ez a közvetlen, természetes nő több évtizede halottak belsejében matat. Az első kérdés tehát elkerülhetetlennek látszik.

Milyen élmény volt az első boncolás?

- Megrázó. Persze, egyetemistaként már sokszor láttunk ilyet, de elég sokat kellett győzködnöm magam, hogy a dolog pozitív oldalát erősítsem magamban: a test felboncolásával fontos dolgot csinálunk. Visszajelzünk és segítséget adunk egy csomó olyan kérdés megválaszolásában, ami még nyitott a klinikai kezelés után. Egy halott ember látványában az a legdöbbenetesebb, hogy nincs ott a lelke –mondja a professzor asszony.
A kérdésre, hogy hisz-e a túlvilági életben, azt mondja: nem. „Valami mégis van, valami transzcendens, értelemmel fel nem fogható, de az nem materiális, nem olyasmi, amilyen fogalmunk az életről van.”

Kollégái elmondása szerint, napi 10-11 órát az intézetben tölt, tanít, előadásokat tart, társadalmi megbízatásokat vállal. Így van ez több évtizede, s eközben három gyerek édesanyja is. Hogyan lehetett fizikailag bírni a többszörös terhelést– különösen akkor, amikor a csemeték még kicsik voltak? Janina asszony azt mondja: az ő korosztálya nem nagyon töprengett azon, hogy mikorra vállalja a családot, hanem belevágott. Legnagyobb lánya akkor született, amikor ő utolsó éves medika volt. Szerencsére erős volt a családi háttér, édesanyja és anyósa „besegített” neki. Gyerekei jól tanultak, ma már felnőtt, sikeres emberek, és mindannyian a helyükön vannak. Tehát, más szemszögből fogalmazva, továbbra is zavartalanul élhet munkájának, amely több mint három évtizede a szenvedélye is.

- Az egyetemen nálunk az a gyakorlat, hogy már a harmadéves hallgatók oktatásának része a boncolás: megtanítjuk őket, hogy értékeljék a látottakat, hogy megtanulják megfigyelni, meglátni, mi a kóros és mi az ép. Egyébként én magam, mivel immár 32 éve dolgozom a patológiai intézetben, átengedem a helyet a fiataloknak, s elsősorban szövettani diagnosztikát végzek.

Ezek szerint a szike helyett már a mikroszkóp a fő munkaeszköze.

- Számomra a diagnosztikus munka a legszebb: a klinikákról beérkezett biopsziás és műtéti anyagokat dolgozzuk fel, és sokszor a mi diagnózisunk határozza meg a gyógyítás következő lépését. Ez háttér munka, de imádom csinálni. -

Hatalmas lelkesedéssel meséli, hogy az orvostudomány, a kutatási technika az utóbbi évtizedekben hihetetlen fejlődésen ment keresztül, a digitális eszközök és a molekuláris patológia fantasztikus lehetőségeket nyitottak meg. Sokkal pontosabban lehet megállapítani a kórisméket, az orvosok meg úgy tudnak egymással kommunikálni, hogy akár ezer kilométerre egymástól nézik ugyanazokat a metszeteket. Időszerű lenne itt is a specializálódás, mert az ember agya egyszerűen képtelen áttekinteni minden részletet és újdonságot. Fontos, az is, hogy az alapkutatások eredményei és a mindennapi klinikai gyakorlat mind jobban közelítenek egymáshoz, egyre hatékonyabb és célzottabb medicinák kerülnek forgalomba.

- Jó érzés, hogy ebben nekünk is részünk van, a mi módszereink is fejlődnek. Ma már pontosan ki tudunk mutatni bizonyos génhibákat, vagy azonosítjuk azt a molekulát, amire a gyógyszer hat.

Mint orvos nem hiányolja a betegekkel való közvetlen kapcsolatot?

- Ez is megváltozott. Régen a köztudatban az élt, hogy a patológus valahol a folyosó végén vagy a szuterénben ül a mikroszkóp előtt, úgy hogy lehetőleg senki ne lássa. Ma már az orvos-beteg kapcsolat mindennapos gyakorlat, elsősorban az aspirációs citológiai rendeléseken. Én magam onkoteamekben veszek részt, ahol a beteggel együtt ott van a klinikai onkológus, a sugárterapeuta, a radiológus, a sebész és a patológus, hogy eldöntsék, milyen irányban kezdődjék, illetve – a második menetben – hogyan folytatódjék a gyógyítás. De gyakran találkozom „tanult betegekkel” is, akik az internetről, betegtájékoztató kiadványokból remekül felkészülnek, és pontosan tudják, milyen fontos a szövettani diagnózis, ezért kérnek véleményt, vagy tanácsot tőlünk, patológusoktól.

Csák Elemér
Látogatóban/ onkológiai magazin/