Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Gönczi Gábor az Egészségdokk Addiktológia Központ és Serdülő Krízis Centrum tízéves múltjából kilencben jelen volt, az alapítvánnyal együtt fejlődött, kelt és feküdt. Elhivatott gondolkodású ember, aki személyesen is érintett abban, hogy a szenvedélybetegeknek segítsen. Gábor a függők boldogulását támogatók világában kezdetben „csak” két hasznos kezet jelentett, mára már azonban több, szakirányú diplomával a zsebében, illetve mérhetetlen mennyiségű tudással és tapasztalattal a fejében odaadó munkát, végez, elsősorban Székesfehérvárott.

Az ön eddigi pályafutása már most egy folytatásos kalandregényért kiált, ezért a lehetetlenre kérem: meséljen dióhéjban az életéről kiskorától-napjainkig!
- Budapesten, Kőbányán egy lakótelepen nőttem fel, egyszerű munkáscsalád második gyermekeként. A szüleim sokat dolgoztak, én meg úgy éltem ott, mint akkortájt bárki. Sokat voltunk egyedül, naphosszat hasonszőrű gyerekekkel lógtunk minek nyomán szépen lassan elkallódtam. Édesapám ivott, később édesanyám is rászokott az italra. Otthon egyre gyakoribbak lettek a veszekedések, ezért én inkább a környéken csavarogtam. A nevelésem annyira elsikkadt, hogy ha ez mostanában történik, szinte biztos, hogy el is vettek volna tőlük. Elég hamar elkezdtem én is alkoholizálni, továbbá felültem a 90-es évek kábítószerhullámára. Nagyjából 10 évig tartott ez a korszakom. Odáig fajult a dolog, hogy még hajléktalan is voltam. Ez azért már sok volt, így ösztönszerűen keresni kezdtem a megoldásokat, mivel a szenvedélybeteg-ellátásról semmit sem tudtam.
Megismertem Istent...

A szándék tehát kialakult Önben, hogy szakítson a függőséggel?
- Első kőrben inkább csak enyhülésre vágytam és nem gyógyulásra. Ez egyébként általánosan jellemző a szenvedélybetegekre, ezért illúzió azt elvárni tőlük, hogy egyből motiváltak legyenek! Az emberek sokszor józanul sem hoznak meg olyan sokkal egyszerűbb döntéseket, hogy az életmódjukon valamit is változtassanak. Elég sokatmondó azoknak az aránya , akiknek bár indokolt volna diétázni- vagy sportolni, helyette inkább legyintenek. Akkor mit remélünk egy szenvedélybetegtől!? Kényszer és megszállottság hatása alatt álltam én is. Az élet az utcán nyilván nem tetszett, ezért kerestem a megoldást, s találkoztam egy olyan ismerőssel aki már volt rehabon. Arra jutottam, hogy ezt én is kipróbálom. Így kerültem Ráckeresztúrra, a Református Misszióba. 7 hónap után azt gondoltam, hogy meggyógyultam, bár mondták, hogy nem, de én jobban tudtam ,s távoztam. Persze nagyon hamar visszaestem, úgyhogy, amikor kocsival balesetet szenvedtem - jól össze is törtem magam- visszamentem Ráckeresztúrra. Ezúttal 16 hónapot töltöttem ott. Nagy szeretet vett körül amire szükség is volt, mert számos fordulóponttal kell számolni a gyógyulás folyamán. Az első három hónap mindig nagyon nehéz, de közben az ember megerősödik az akaratában. Utána hat hónaposan is jön egy mélypont. Az olyan, hogy mi lesz velem, hogy lesz ezután? Később pedig 8-10 hónaposan is megijed az ember – akkor attól, hogy mi lesz majd kint, hol fogok lakni, mit fogok dolgozni? A válaszokat úgy kerestem, hogy elkezdtem a környezetemet figyelni, követni. Így ismertem meg például Istent. Ez nagyon inspirálóan hatott rám mert egyedül nehezen hittem volna el, hogy ha kikerülök, mitől lesz majd más a folytatás.

Isten megismerése hogyan történt? Filmbeillő jelenet volt?
- Egyáltalán nem. Az otthont fenntartó református gyülekezet természetesen áhítatokat tartott, ránk nézve minden kötelezettség nélkül. Láttam, hogy az ott dolgozók, illetve egyik-másik felépülő hogyan gyakorolja a vallást és a szertartásokat, s azt ugyan nem értettem, hogy mikor mit csinálnak pontosan vagy, hogy Isten mit tett velük, de az világos volt, hogy működik az életük, ami nagyon is tetszett. Nyitottá váltam tehát és eleinte különösebb meggyőződés nélkül másolni kezdtem őket, mint a gyerekek. Igazodtam hozzájuk forma és tartalom tekintetében egyaránt, tehát úgy viselkedtem, mint ők, azt olvastam amit ők, és ugyanazokról érdeklődtem, mint ők. Egészen elemi szinten faggattam is átlagembereket, például, hogy mitől kelnek fel, mi motiválja őket abban, hogy ezt vagy azt megcsinálják, mi a titka annak, hogy hosszútávon tudnak párkapcsolatot fenntartani.

Ez a gyermeki érdeklődés egy tájékozódási technika volt vagy az ingerszegény - ahogy fogalmazott, beszűkült -, világ miatt zajlott így?
- Igazából egyik sem. Amikor valaki a szerek rabjává válik, akkor szinte abban a percben megáll a személyiségfejlődése és azon a szinten is marad ahány éves éppen. Én a tizenhét éves értelmi színvonalamon toporogtam, hiába töltöttem be akkor már a huszonötöt. Ennek a végeredménye, hogy a világ felnőttként nézett rám s a koromnak megfelelő bölcsességet, tapasztalatot, akaraterőt feltételezett rólam, miközben az agyam egy kiskorú szintjén üzemelt. Legtöbbször ezért szoktak visszaesni a felépülők, ugyanis próbálnak ők leállni de képtelenek még felnőttként működni. Ezért hatásos a rehabon töltött idő, mivel ott védett környezetben hosszútávon gyakorolhatja az ember azt, hogy milyen józanul élni.

A „tanulmányozós”, mintakövetős időszaka túlmutatott végül a külsőségek dimenzióján?
- Igen. Azoknak a srácoknak a példáját is követtem, akik szociális munkára, sőt, főiskolára mentek tőlünk. Én a rehab után Nagykőrösre mentem főiskolára. Az is reformátusok által működtetett intézmény volt, benne sok normális és segítőkész emberrel. Küzdelmes volt az eleje, mert nem elég, hogy diszlexiás vagyok, de a tanulást is meg kellett tanulnom. Ez egy évembe telt, de sikerült. Miután a főiskolát sikerrel abszolváltam munkát ajánlottak nekem Ráckeresztúron, ahol felépültem. Ez óriási megtiszteltetés volt számomra úgyhogy amikor megkérdeztek, hogy lenne-e kedvem ott dolgozni, rávágtam, hogy akár ingyen is! Nagyon fel voltam lelkesülve, amire csak annyit mondtak mindig, hogy ez majd elmúlik, és el is múlt. Szerettem volna továbbfejlődni, ezért egyetemre mentem. Az ott folyó mesterképzésen már szakemberként vettem részt.

Ha jól tudom nemcsak a mesteri fokozat megszerzése miatt volt érdemes ezt a döntést meghozni – magánéleti hozadéka is volt az ott töltött időnek!
- Igen. Ott ismertem meg a második feleségemet. Azóta pedig már van egy 9 és féléves és egy nyolcéves gyermekünk.

Az eddigi projektjei, szakmai programjai sora rendkívül hosszú. Az egyetem után indult el ez a lavina?
- Már a ráckeresztúri munkahelyem mellett kifejezetten forszíroztam, hogy az ellátórendszeren belül sok helyen lehessek hasznos fél- és negyedállásban. Dolgoztam nappali ellátásban, „alacsony küszöbű”-ben. Igent mondtam kórházi megkeresésre és börtönmisszióra is. Ez a szakma tehát valósággal benyelt engem, ami nagyon tetszett nekem, mert hasznosnak éreztem magam. A hasznosság-érzet jelentőségét a mai napig sokszor hangoztatom, mert talán ez a legfontosabb mozgatórugó mindenki számára. Még a pénznél is többet ér, szerintem.

A folyamatos fejlődést is sokra tarthatja, hiszen bokros teendői mellett a mai napig fejleszti-bővíti a tudását.
- Jelenleg addiktológiai tanulmányokat folytatok de előtte a SOTE-n családterapeuta képzésen vettem részt, tehát az elmúlt 10 évben mindig elsajátítottam valami újat.
Szeretjük a „mackók”-at!

Most intézményvezető az Egészségdokk alapítványnál. Ide milyen út vezetett?
- Még Ráckeresztúron találkoztam össze egy gyermekkori ismerőssel a lakótelepről, aki felépülő lett, mint én. Ő is szociális munkás és kolléga, aki idővel létrehozott egy alapítványt Agárdon. Eleinte csoportos terápiás foglalkozásokat tartottam, felkérésre. Később már főállásban végeztem nála a munkám és az idő előrehaladtával ezt közösen továbbfejlesztettük, kibővítettük, felépítettünk. A feleségem is szakmabéli, itt dolgozik, sok további jó emberrel együtt. Az Egészségdokk Székesfehérváron működik. Fantázianevünk Addiktológia és Serdülőkori Kríziscentrum, ahol van alacsonyküszöbű- közösségi- és nappali ellátás szenvedélybetegek részére, de hosszú még a szolgáltatásaink sora. Kiemelem a felnőtt addiktológiai járóbeteg ellátásunkat, ami pszichiáterek és pszichológusok bevonásával működik. 29 fő kapacitással támogatott lakhatást is biztosítunk. Erre nagyon büszkék vagyunk mert a „támlak”-ban elsők voltunk az országban. A legújabb vívmányunk viszont egyedülálló: egy gyermekaddiktológia. Ez egy kettős diagnózisú bentlakásos tini-rehab, ahol jelenleg 10 fő gyógyulásán dolgozunk. A szakmai stábban Rappant György, Bárdosi Réka, Kozma Krisztina, Czere-Ambrus Mária, Brunner Tünde, Perger Tünde Bajári-Holhós Regina, Szabó Réka és még sokan mások küzdenek a „mackók”- így hívjuk a klienseinket, akikben látjuk a szenvedőt, és akiket szeretünk- boldogulásáért. Létrehoztam egy saját alapítványt is, ami Ajkán és Tapolcán közösségi pszichiátriát üzemeltet. Besegítünk egy dunaújvárosi és egy kiskunfélegyházi alapítványnál is. Ez nőtt ki a semmiből. Sok jó ember sok munkát és szabadidőt ölt bele. A falakat magunk festettük, a kolléganőm linóleumozott. A saját és sokak bútor-adományaiból állt össze a berendezés. Ez egy igazi civil sztori, egy profi brigáddal. Több tucatnyian végezzük a munkánkat a szükségletek mentén. Mindenki motivált, elkötelezett és szeretjük egymást.

Az Egészségdokk 10 évéből 9-et töltött az alapítvány ügyeivel kelve és fekve. Az egyes ötletek közös gondolkodás gyümölcsei?
- Jobbára a főnököm, Balcsik Zsolt fejéből pattannak ki a tervek, mert én inkább üzemeltető típus vagyok. Az új gondolatok után összedugjuk a fejünket, aztán teammunkában megvalósítjuk ezeket. Nálunk mindenki elhivatott és együttműködő. Van ugyan nyitvatartásunk de ha a feleségemnek éjjel 1-kor megszólal a telefonja, hogy Kelenföldön szükség van rá, akkor már indul is.

Egyes tankönyvek ezt nem tartanák helyesnek.
- A főiskolán valóban azt tanultam, hogy nem szabad „bevonódni”. Értem a fogalmat de nem tudok nem bevonódni. Haza azért nem viszem a srácokat és a gondjaikat is próbálom a lakáson kívül hagyni, de ez egy civil szervezet, nem pedig a „Putyilov gyár”, ahol a munkaidő lejártával egyszerűen hazamész. Tanulgatjuk azért, de ha megcsörren a telefon akkor felvesszük. Ha valaki a csapatból akkor hosszan konzultálunk, ha baj van, megyünk.

Mai szemmel hogyan látja, jobban járt volna azzal ha a kezdet kezdetén kiemeli a gyermekvédelem? Akkor nem feltétlenül így alakult volna az élete, biztos, hogy nem segítene ennyi embernek nap mint nap.
- Nem tudom. A válasz erre nagyon összetett, mert a 80-as években messze nem tartott ott a rendszer, mint ma. A gyerek elvétele ma is ritka, mert manapság már számos egyéb eszköz rendelkezésre áll. Létezik pl. párterápia, családterápia, addiktológia, tehát sokféle szakterület elérhető, a pszichiáterekről, illetve pszichológusokról nem is szólva. Az én gyerekkoromban azonban a gyakorlat az volt, hogy egy alkalommal megjelent egy iskolai nevelő, kipipálta a családlátogatást és kész.

Talán a múltja által hasznosabb segítséget jelent a „sorstársaknak”, mintha személyes tapasztalat nélkül praktizálna ezen a területen.
- Ez nem feltétlen igaz. Nagyon sok olyan ragyogó szakemberrel dolgozom aki ide szánta a szívét. Azok a kollégák akik sosem drogoztak, pár év alatt ugyanúgy kitapasztalják a területet, s mindenre tudják a választ. Az, hogy én felfedem a kártyáimat – legfeljebb belépőnek jó. Két ülés után már egyáltalán nem ez a téma.

Lehet, hogy sok, a felépülése elején tartó drogos elretten az Ön példája láttán?
- Az az út, amit a rehabtól eddig felépülőként bejártam egyáltalán nem ritka. Sok hasonló életpályájú kollégát ismerek.

Miért felépülőnek, miért nem gyógyultnak nevezi magát?
- Ez így szakszerű. Ez egy biopszichoszociális betegség amivel lehet absztinensen élni. Olyasmi a helyzet, mint a cukorbetegeknél – ahol az illető tudja magáról, hogy mit lehet és mit nem lehet és ezt betartja.

Az Egészségdokk Alapítvány ártalmatlanabbnak tűnő szenvedélybetegségekkel is foglalkozik, ilyen az internetfüggőség vagy játékszenvedély.
- Korunk betegségéről van szó, továbbá tévhit az, hogy pl. az internetfüggők kevésbé vannak képben a saját állapotukról. Ilyenkor bennük ugyanaz játszódik le mint a szerektől függőkben, leállásra legkevésbé sem motiváltak. Először ők is enyhülésre törekszenek, csakhogy ez bemozgatható. Ezután a megfelelésből meggyőződés lesz. Mindennek tetejébe ez kívülről nehezen tetten érhető, sőt, a társadalom ezt ma tolerálja. A megoldás itt is a rehabilitáció.

Minden függőséget egy kalap alá véve, hogy látja, merre tart a világ? Van esély arra, hogy tudása feleslegessé váljon?
- Ez kizárt. Nemrég betörtek a dizájner-drogok, amik aljasabbak, mint a klasszikusok, de szerintem Magyarországon még mindig az alkoholizmus frontján a legsúlyosabb a helyzet. Olyan fokú probléma ez, mint amilyen a drog sosem lesz. Egy biztos: mindig lesz kliensünk.

Góczán András
Forrás: Lélekemelő 2022. május