Dosztojevszkij, a tiszteletbeli pszichiáter
A 92. Ünnepi Könyvhéten került a könyvesboltokba a Medicina Könyvkiadó gondozásában Németh Attila Dosztojevszkij, a lélek kórboncnoka című könyve, amely az író születésének kétszázadik évfordulója alkalmából jelent meg.
„Ki lehetett ez az ember, akit életében olyan sok támadás ért, és olyan kevés elismerésben részesült?” – veti fel a kérdést előszavában a szerző, aki nem először foglalkozik Dosztojevszkij karakterével és pszichiátriai érintettségével. Művészek és pszichopatológia című korábbi művében huszonhárom művész pszichés tüneteit – köztük Dosztojevszkij játékszenvedélyét – vette górcső alá. Lapunknak így fogalmazott: „Amikor az 1990-es évek elején foglalkozni kezdtem a játékszenvedélyben szenvedő kliensekkel, és a szakirodalmon túl a szépirodalom felé is kitekintettem, újraolvastam Dosztojevszkij A játékos című művét. Akkor szembesültem azzal, hogy nincs új a nap alatt: minden, ma ismert diagnosztikus kritériumot leírt.”
„Játékszenvedély és munkamánia
Az 1863-64-es években az egymást követő tragikus események a Vremja betiltása, az Epoha csődje, a bátyja és a felesége halála, lelki értelemben szado-mazochisztikus viszonya Polinával– vezethettek oda, hogy Dosztojevszkij a játékszenvedélybe menekült. Már fiatal kora óta vonzotta a szerencsejáték, nagyobb összegekben biliárdozott,kártyázott, de emellett dolgozott és –magához képest – rendezett életet élt. Ez még nem tekinthető kórosnak. Az első külföldi utazása során,1862-ban Wiesbadenben kezdődött a patológiás játékszenvedély klasszikus módon. Ahogy lenni szokott,rögtön nagyobb összeget nyert a ruletten, amit egyre nagyobb veszteségek követtek.
„Ördögi játék: valóságos örvény
Látom és felfogom e hajmeresztő
szenvedély minden undokságát… de magához
vonz, megbabonáz.”
Dosztojevszkij éveken keresztül szenvedett a szerencsejáték-függőségtől. Saját beszámolói alapján ennek az addikciónak minden meghatározó tünete fennállt nála: a kockázatmegítélés zavara, a „biztos szisztémába” vetett vakhit és a kontrollvesztés a játék során. „Már vagy hússzor odamentem az asztalhoz, és arra a tapasztalatra jutottam, hogyha hidegvérűen, nyugodtan és számítással játszom, akkor semmiképpen sem veszíthetek! Esküszöm, képtelenség veszíteni! Az asztalon csupán a vak véletlen érvényesül, nálam viszont a számítás, tehát esélyem van vele szemben.”63 „És én hiszek a saját szisztémámban... Negyedóra alatt nyertem 600 frankot. Megnőtt az étvágyam. Aztán hirtelen veszteni kezdtem, képtelen voltam kontrollálni magam, és mindent elvesztettem.”
Játékszenvedélyének irodalmi produktuma A játékos c. Regénye. A könyv megírásának körülményei is regénybe illőek. A eladósodott Dosztojevszkij egy kiadó-hiénával olyan szerződést kötött, hogy 1866. november 1-ig megír egy új regényt,különben tetemes kötbért fizet, és az összes munkájának szerzői jogát egyszer és mindenkorra elveszíti. A tét óriási volt,hiszen ekkor már folytatásokban megjelent a Bűn és bűnhődés c. korszakos regénye, amely az első számú orosz írok soraiba emelte Dosztojevszkijt. Október elsején kétségbeesve mondta el barátainak, hogy még egy sor sem készült el az ígért regényből,bár a fejében már régóta megvolt A játékos terve. A barátok egy fiatal gyorsírónőt, Anna Grigorjevna Sznyitkinát küldték hozzá, aki nem volt olyan szép, de annál segítőkészebb.„Láthatóan kábult volt, sehogy sem tudta rendbe szedni a gondolatait. Többször megkérdezte, hogy hívnak, s menten újra elfelejtette; aztán meg sokáig fel-alá sétált a szobában, mintha egészen megfeledkezett volna rólam” – emlékezett vissza Anna Grigorjevna a kezdetekre. Végül huszonöt nap alatt az író lediktálta a tíz ív terjedelmű művet, és október 30-án leadhatta A játékost egy rendőrőrsön, mivel a kiadó szándékosan elutazott,hogy ne vehesse át határidőre a regényt. Dosztojevszkij élete ezzel újabb fordulóponthoz ért. Megmenekült a teljes anyagi kiszolgáltatottságtól, és magánélete is révbe ért.
November 8-án megkérte Anna kezét, aki igent mondott a 24 évvel idősebb írónak. A lánykérés nagyon jellemző volt Dosztojevszkijre, aki egy öreg festőművészről és egy fiatal lányról szóló történetet kezdett mesélni. „Mit is tudott volna nyújtani az öreg, beteg, eladósodott művész az egészséges, fiatal, életvidám leánykának. Vajon nem volna-e borzasztó áldozat a leány részéről, ha szeretné a művészt, és nem bánná meg később,hogy hozzákötötte a sorsát? Különben egyáltalán lehetséges-e, hogy egy oly más jellemű és korú fiatal lányka beleszerethessen a hősömbe? Nem lesz-e ez lélektani tévedés?Erről szeretném magát megkérdezni Anna Grigorjevna.” Anna fokozatosan rájött az író valódi szándékára: „Azt felelném, hogy szeretem, s egész életemben szeretni fogom.”
/Németh Attila Dosztojevszkij, a lélek kórboncnoka /
A Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében lezajlott műhelybeszélgetésen Németh Attila azt elemezte, hogy a játékszenvedélyen túl melyek a pszichiáter számára releváns pontok Dosztojevszkij életében és munkásságában. Így jutott el az apagyilkosság problematikájához, az igazi impulzust azonban nem is ez a momentum, hanem a Karamazov testvérek hősei által együttesen megformált freudi személyiségmodell jelentette számára. Mint elmondta, akkor döbbent rá, hogy Dosztojevszkij kiváló érzékkel rajzolta meg a pszichés zavarokat, és emiatt gyakorlatilag Freud előfutárának tekinthető.
„A nagy írók a saját magukra vonatkozó megfigyeléseiket művészi formában képesek megjeleníteni. Juhász Gyula Melankólia című verse tökéletes bemutatása a depressziónak. Hosszasan lehetne sorolni a példákat egészen Dosztojevszkij epilepsziával kapcsolatos leírásáig” – jegyezte meg Németh Attila. Mint mondta, Dosztojevszkij írta le elsőként a XIX. században a speciális extatikus aurával induló epilepsziás rohamot, amely jóval később, a XX. században került a tudományos érdeklődés homlokterébe és vált fontos területévé az epilepszia-kutatásnak. Azonban Dosztojevszkij nem csak azokat a kórképeket ábrázolta hitelesen, amelyekben szenvedett. Németh Attila szerint ez egyrészt az író kiváló megfigyelőképességének köszönhető, másrészt annak, hogy élete során számos pszichés zavarral érintett személlyel találkozott. Ilyen alak például a borderline személyiségzavarral élő Polina A játékosból, vagy Filippovna A félkegyelműből. A szerző úgy véli, ezek az emberek „ezüsttálcán hozták a patológiát” Dosztojevszkijnek, akinek igen jó érzéke volt a mögöttes tartalmak megértéséhez és láttatásához. Forrásgyűjtésre használta a többéves szibériai kényszermunkatábort is, ahol megismerte az emberek viselkedését és működését. Jó szemmel vette észre a tudattalan motivációkat, és pszichológiai hitelességgel láttatta azokat.
A könyv Bűn és bűnhődésről szóló fejezetében a szerző a vezeklés önismeret-fejlesztő módszereként közelíti meg a bűn lélektanát. Ugyanakkor, míg a Dosztojevszkijért rajongó Pilinszky János a keresztényi megbocsátás szemszögből válaszolja meg meg a kérdést, addig egy társadalomtudós szerint semmilyen ideológia nem adhat felmentést a gyilkosság alól. A mű sokféle szemszögből megközelíthető, így a pszichiáter számára nem is Raszkolnyikov, az író koncepciója alapján bűncselekményt elkövető főhős izgalmas, hanem a remekül megformált mellékszereplők: Marmeladov, az alkoholista apa, az altaruista Szonja, vagy az antiszociális Szvidrigaljov. A szerző igen érdekesnek véli az író saját életvezetése és a regény hősei közötti párhuzamokat is. Németh Attila szerint Dosztojevszkij vallomásos író volt, saját problémáit hitelesen jelenítette meg egy-egy művében a szereplők ábrázolásán keresztül: „Az ember személyisége meghatározza a sorsát is. Nem véletlen, hogy Dosztojevszkijnek milyen sors jutott, és kiket vonzott magához. Főleg a nőkapcsolataira gondolok: volt köztük vesztes típus és olyan személy is, aki rá tudott hangolódni Dosztojevszkij nehezen elviselhető személyiségére.” Ami Dosztojevszkij egyéniségét illeti, ezt írja a szerző: ” Személyiségében egyaránt felfedezhetők a narcisztikus (túlzott önértékelés, mások lebecsülése, a kritikára hiperszenzitíven reagál), a paranoid (gyanakvó, nem tud megbocsájtani), a borderline (labilitás, szélsőségesség, indulatosság) és a hisztrionikus vonások (teátralitás, túlzott érzelmi bevonódás, túlérzékenység, a figyelem középpontjába kerülés igénye), de egyik sem domináns mértékben, így nem lehet egyetlen kategóriába beilleszteni. A hippokráteszi típusok közül részben a kolerikus (szeszélyes, impulzív, nyughatatlan, indulatai könnyen elragadják), részben a szangvinikus (lelkesedő, kreatív, kedélyes, „szalmaláng” típus: könnyen felindul, de hamar lecsillapodik) karaktervonásokat hordozza.”
Németh Attila úgy vélekedik, hogy Dosztojevszkij számára az írás egyfajta önterápia, szublimáció volt. A személyiségrajzából és élettörténetéből is látszik, hogy olyan elhivatottság munkált benne, amelynek köszönhetően még a kényszermunka sem tudta megakadályozni az írásban.
Az Országos Mentális, Idegtudományi és Idegsebészeti Intézet Nyírő Gyula Kórházban megtartott könyvbemutatón a pályatárs és barát Janka Zoltán professzor kiemelte: „Németh Attila művében rámutatott, hogy az író számos hőse fordítható át a pszichiátriai diagnosztikus kategóriákba.” A szerző érdemeként említette továbbá, hogy az életműben felfedezte Freud későbbi személyiségmodelljének ábrázolását, és nem csak Dosztojevszkij klasszikus regényeit helyezte fókuszba, hanem a kevésbé ismert műveit is.
A Dosztojevszkij, a lélek kórboncnoka című könyv olyan összefoglaló, amely alapján kedvet kaphatunk Dosztojevszkij műveinek újraolvasására. Németh Attila a Dosztojevszkij-rajongóknak szánta művét, és – megkönnyítendő a leírtak megértését a laikusok számára – pszichiátriai értelmező szótárt illesztett a könyv végére. Mint vallja: „Belemerülve Dosztojevszkij lelkivilágába, megfogalmazódott bennem, hogy többet ki lehet olvasni a műveiből, és ez a több megírásra érett, számot tarthat mások érdeklődésére is. Valójában azt írtam meg, hogy egy pszichiáter hogyan látja Dosztojevszkij életművét. A könyvem tisztelgés Dosztojevszkij, mint tiszteletbeli pszichiáter előtt.”
Boromisza Piroska
Forrás: Lélekemelő / Pszichiátriai Magazin/
XIII. évfolyam 3.szám
