Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

 Az unokák mellett az Orvosi Hetilap szerkesztése és a Maternity Klinikán végzett szakmai munka aranyozza be Papp Zoltán életét, aki korábban 17 évig a Baross utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika igazgatója volt. Ma a Semmelweis Egyetem professor emeritusa, ma is a tankönyvéből tanulnak az orvostanhallgatók és a szakorvosjelöltek.

Sok betege volt szakmai pályafutása során, de a legtöbb laikus akkor ismerte meg a nevét, amikor elkezdett blogot írni, és a történeteket később könyv formájában kiadta. Miért kezdte el a blogolást?
-Úgy éreztem, oktatni kell a betegeket. A rendelés során kevés idő jut rájuk, de egy blogban le tudom írni a tanulságos történeteket, amikhez az életemből vettem a példákat. A betegek nyugodt körülmények között el tudták olvasni, hozzászólhattak, ezekre én is reagálhattam. Pozitív visszajelzéseket kaptam, de nagyon időigényes tevékenység volt, ezért amikor elég sok bejegyzés összegyűlt, abbahagytam, és összeállítottam belőlük egy könyvet „A szülészorvos naplójából” címmel. Több ezer példányban jelent meg, elkapkodták. Később előfordult, hogy egy munkatársam kért dedikációt az egyik példányba, mondta, hogy antikváriumban szerezte meg hatalmas utánjárás után.
Nem tervezi, hogy kiadja még egyszer?
- Nem. Egyszer volt Budán kutyavásár.
Melyik a kedvenc története a könyvből?
- A köldökzsinór átvágása. Szülés után átvágjuk az anya és a magzat közötti kapcsolatot biztosító köldökzsinórt a magzat hasa előtt. Innentől újszülöttnek számít, és a neonatológus feladata vele foglalkozni. Ez valaminek a vége, és valami újnak a kezdete. Édesapám a gimnázium igazgatója volt Mezőkövesden, az iskola épületében születtem, az igazgatói lakás hálószobájában. Két nővérem volt már. Édesapám éppen órát tartott, amikor a pedellus bekopogott a terembe: „Igazgató úr, fia született!” Az osztály ujjongott, apám pedig így szólt: „Mindenki maradjon a helyén, az óra hátralévő részét megtartjuk.” Csak húsz perccel később nézett meg minket, feleségét és engem. Akkor még nem volt szokásban, hogy az édesapa vágja el a köldökzsinórt, így „nem késett le semmiről”. Mezőkövesden éltem 18 éves koromig, akkor kerültem el, amikor felvettek a debreceni orvosi egyetemre. 1960 szeptemberében indultam a vasútállomásra édesapámmal. A templomig kísért (órája volt, vissza kellett mennie), a búcsú percében megöleltük egymást, sírtunk, utána egyedül mentem tovább. Valójában akkor vágta el a köldökzsinóromat.
Nem emlékszem, hogy a blogban olvastam volna róla, de gyakran találkozott terhességi hipertóniával?
- Míg a fejlődő világban a vezető anyai halálok az elvérzés és --  Semmelweis Ignác  felfedezése után több mint másfél évszázaddal (!)-  a fertőzés, a  vérmérgezés, addig a fejlett országokban a kardiovaszkuláris betegségek, döntően a hipertónia a legjelentősebb. Az USA-ban 2015-ben a szülés kapcsán meghalt nők 25 százalékánál  ez okozta az anyák elvesztését. Hazánkban az elmúlt évtizedekben sokat léptünk előre. Visszaemlékszem, amikor 50 évvel ezelőtt kezdő orvos koromban a debreceni klinikán évente 4-5 édesanyát veszítettünk el terhességük utolsó heteiben magas vérnyomással társult, eszméletvesztéssel járó görcsrohamban, szaknyelven eklampsziában. Tanúja lehettem, amikor az ideggyógyász szakemberek javaslatára  gyógyszerrel eredményesen megszüntettük a görcsöket, de ez csak tüneti kezelés volt. Az igazi áttörést a várandós-gondozás széleskörű kiépítése jelentette, ez hazánkban példaszerűen működik, miközben pl. az USA-ban, vagy Angliában a legtöbb várandós nő nem is találkozik szülésszel a várandóssága során. Itthon  együttműködésben a belgyógyász kollégákkal a terhesség korai időszakában kiszűrjük és kezeljük a terhességi hipertóniát.
Az írás ma is jelen van az életében, hiszen az Orvosi Hetilap főszerkesztője.
- Három éve vállaltam el, azóta is nagy odaadással végzem, napi 4-6 órát foglalkozom vele. Nagy munka, heti öt-hat közleményt megjelentetünk. Emellett szakkönyveket is írok, betegeket vizsgálok, műtök, de a szerkesztésre mondanám leginkább, hogy „bearanyozza a napjaimat”. Alkalmam van továbbadni a szakmai tudásomat, és kiélhetem az írással és a szerkesztéssel kapcsolatos ambícióimat. Nemrég készült el az éves nemzetközi értékelés: az egy évvel korábbihoz képest majdnem megdupláztuk az Orvosi Hetilap ún. impakt faktorát, ez minden belefektetett munkát és konfliktust megér.
Sok a konfliktus?
- Igen. Sok kéziratot elutasítok, másképpen nem lehet emelni a színvonalat. A beküldött anyagok 20 százalékával nem lehet mit kezdeni, ezek szerzőinek biztosan nem maradok szép emlék.
Szakmai pályafutása során is sokszor keveredett konfliktusokba?
- Igen, nagy ellenséggyűjtő voltam. A rendszerváltás után, 1990-ben kerültem Debrecenből Budapestre, a SOTE-n a szenátus tagja is lettem. A habilitációs bizottság létrehozása és vezetése volt az én feladatom. Innentől kezdve mértani haladvány szerint nőtt az ellenségeim száma. Sok beadványt nem fogadtam el, volt, aki az Alkotmánybíróságnál is beperelt, arra hivatkozva, hogy szubjektív voltam, mert ezt mondtam: „Sajnálattal közlöm…”
Amikor viszont a betegek kommentjeit olvasgattam Önről, többen írták: „A Professzor úr egy csoda!” Okozott-e valamikor problémát, hogy nem kerülte el a konfliktusokat?
-1990-ben kerültem a SOTE Baross utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának élére, nagyon büszke vagyok arra, hogy kizárólag szakmai szempontok alapján választottak engem. Az volt a célom, hogy európai színvonalú intézménnyé tegyem a klinikát. Amíg a vezetője voltam, sok barátom volt, aztán később, amikor nyugdíjba mentem, már kevesebb, mert nem tudtam annyi embernek szívességet tenni. Tudtam, hogy a jogszabályok miatt 65 éves koromban fel kell adnom az intézményvezetést, ezért már előtte elkezdtem kidolgozni a magánklinikám alapításának a részleteit. Sok ellendrukkerem volt, mégis sikerült.
Meséljen kicsit a klinikáról, hogyan gyógyítanak?
- 2010-ben alapítottam, évente 700-800, néha 900 szülés zajlik nálunk, sok nagy és kis nőgyógyászati műtétet végzünk. Az orvosok külsősök. Olyan környezetet biztosítunk, ahol a betegek jól érzik magukat és gyógyulnak. Olyan „figyelmességeket” adunk nekik, amit máshol nem kapnak meg, például a szülés árában az is benne van, hogy az édesapa ott alszik, egy szobában az édesanyával és az újszülöttel, és napi ötszöri étkezést kap.
Ha jól tudom, már nem Ön vezeti a klinikát.
- Jól tudja. 75 éves koromban átadtam a vezetést. Bejárok, vizsgálom a betegeimet, műtök, ezt majd csak akkor hagyom abba, ha kiesik a szike a kezemből.
Látom, hiába nyugdíjas, nem sokat pihen. Hobbira azért marad ideje?  
-Nem sok. Nagyon szeretek kirándulni, volt egy kutyánk, 11 év után nemrég hagyott itt bennünket. Nagyon szép emlék a sok séta, a kölcsönös ragaszkodás. Kedvelem a zenét, fiatalkoromban játszottam is jazz-zenekarban klarinéton és szaxofonon. Szívesen hallgatom Beethoven szimfóniáit, Mozart zongoraversenyeit és az operákat. Kedvencem Bellini Puritánok című darabja. Feleségem Váradi Valéria gyermekgyógyász neonatológus, a gyermekgyógyászati ultrahangot vezeti a klinikán, még ő is aktív. Két gyerekünk, öt unokánk van, a legkisebb három és fél éves, a legnagyobb 16. Nagy örömünkre egy-kettő szinte mindig nálunk van, és mivel közel laknak, a napi feladatokban is részt tudunk venni.
Mik a tervei?
- Most éppen egy tankönyvet szerkesztek, egy szülészeti-nőgyógyászati diagnosztikai atlaszt. Több mint 500 oldalas lesz, 2500 fotó szerepel benne. Szeptemberben mutatjuk be a Nemzeti Ultrahang Kongresszuson Szegeden, azt remélem, idővel ott lesz majd az összes kolléga könyvespolcán. Ha felkérnek, szívesen tartok előadást. A tavalyi különösen aktív év volt ebből a szempontból, Semmelweis születésének 200. évfordulója volt, én is sok előadást tartottam, több könyvfejezetet, cikket is írtam róla. Én voltam a nyolcadik tanszékvezetői utódja a klinikáján, van kötődésem hozzá
Vámos Éva

Forrás: beKopogtató/ hypertonológusok periodikája/