Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Zeneszerzés és pánikbetegség. Ez a két dolog, ami körül Gábor S. Pál élete forgott. Szokatlan párosítás: a hetvenes évek híres slágergyárosa egyben a pánikbetegség legnagyobb magyar szakértője. Sok betege csodatévőnek tartja, ő azonban úgy jellemzi magát: „Mindig különálló voltam, sok ellenséget szereztem.”

Elmúlt 80 éves, karanténba kényszerítette önt is a koronavírus-járvány. Hogyan viseli? Dolgozik még?
- Az idén fejeztem be a magánorvosi praxisomat.. A karantén nem változtatott sokat az életemen, azt csinálom, amit egyébként is: itthon ülök, és sok-sok komolyzenét hallgatok a CD-gyűjteményemből. Szeretem Bachot, Beethovent, Mozartot, Chopint, nagyon szeretem a hegedűt, a kedvencem David Ojsztrah és Fritz Kreisler. A zongoristák közül mások mellett Glenn Gouldot, Horovitzot, Richtert és Rubinsteint kedvelem. Itthon vagyunk a feleségemmel, már ő is nyugdíjas, a legjobb radiológus, akit ismerek. A lányom pszichiáter, Németországban lakik bőrgyógyász férjével és négy gyerekükkel. Büszke vagyok arra, hogy a négy unokámból három orvos. Most ők sem látogatnak meg minket, telefonon beszélünk velük.

Nem csoda, hogy a zene ma is ilyen komoly szerepet játszik az életében, hiszen ön a hetvenes évek egyik legismertebb „slágergyárosa”. Olyan híres dalok zenéjét szerezte, mint a Találkozás egy régi szerelemmel, az Úgy szeretném meghálálni, a Kicsi, gyere velem rózsát szedni vagy Ez az utolsó tánc. Kapott elismerést ezekért a slágerekért?
-Igen. 1974-ben a Yamaha Fesztiválon második lettem a Hány éjjel vártam című dalommal, ráadásul a japánok meg is kértek, hogy írjak himnuszt a Yamahának. 1975-ben az American Song Fesztiválon kaptam elismerő oklevelet a Hosszú, forró nyárért. Az” Ez az utolsó tánc „ 22 hétig vezette a slágerlistát, amire Magyarországon addig nem volt példa. Nem is tudtam róla, a zenei szerkesztő, Csiba Lajos mondta, amikor bementem a Magyar Rádióba.
„Hol élsz te?” – kérdezte. Akkor már pszichiáterként dolgoztam, nem hallgattam rádiót. 1999-ben Huszka-díjat kaptam. Két jazzlemez jelent meg a dalaimból, az első 1986-ban, azon a Szakcsi-kvintett játszott, két éve pedig a másik, a To Meet Again című album. Az egyik lemezen Szakcsi-Lakatos Béla játszik szólót, a másikon pedig a Midnigh Trio és Tony Lakatos, ez az album Fonogram-díjat is kapott. 1988-ban Párizsban én rendeztem Michel Gyarmati, a Folies Bergere igazgató- főrendezőjének születésnapi koncertjét.

Nem gondolt arra, hogy a zenéhez kapcsolódó foglalkozást választ?
- Tizenéves koromban karmester akartam lenni, de a családom ragaszkodott ahhoz, hogy orvos, sőt belgyógyász legyek. Amikor apámat először meghallgattam a fonendoszkóppal, boldogan mondta: „Végre orvos vagy, fiam!” „Még nem, majd ha pszichiáter leszek!” – válaszoltam.

A pszichiátriát tartja az orvosi szakma csúcsának?
- A belgyógyászat során azt tapasztaltam, hogy a tünetmentesnek mondott, negatív leletekkel rendelkező betegek nagyon sokat szenvednek. Legalább a felüknek pszichiátriai problémája van: pánikbetegség, depresszió, szociális fóbia stb. Az agy a karmester, annak a tanulmányozásával akartam foglalkozni. Minden korábbi szakvizsgám ahhoz kellett, hogy minél jobb pszichiáter legyek. Krónikus fejfájás esetén homloklebenyi tumorra is kell gondolni, és adott esetben ki kell tudni zárni. A belgyógyászi múltam is sokat segít. Diploma után először a radiológusi szakvizsgát szereztem meg, azután jött a belgyógyászat, a neurológia majd a pszichiátria. Közben a súlyemelő-edzői szakot is elvégeztem a Testnevelési Főiskolán, mert korábban én magam is űztem ezt a sportot. Később rájöttem, hogy itt dopping nélkül nem lehet boldogulni, és otthagytam az egészet.

A második irányt találjuk, ami felé elmehetett volna, ha nem pszichiáter lesz. De az lett, és a pánikbetegség legnagyobb magyar szakértőjének számít.
- A pánikbetegség a pszichiátria sarokpontja, nagyon szorosan kapcsolódik például a depresszióhoz. Azt nem tudom, minek számítok, mindig különálló voltam, és nagyon sok ellenséget szereztem. Nem lesz az ember népszerű, ha felhívja a figyelmet a hibákra. Én pedig állítom, hogy nagyon sok szervi megbetegedés mögött a fel nem ismert pánikbetegség áll. Nem a tünetet – például a magas vérnyomást vagy a „neurózist” – kell kezelni, hanem az egész jelenséget kiváltó pánikbetegséget. A jelenleginél sokkal szorosabban kellene együttműködnie többek között a kardiológiának és a pszichiátriának. Az angol iskola szerint a pánikbetegség tanult magatartásminta. Én a másik irányzat híve vagyok, ami szerint genetikai meghatározottsága is van, és azt is hozzáteszem, hogy gyógyszerrel kell kezelni, valamint támogató és asszertív, önmegvalósító pszichoterápiával. Van is egy 52 országra érvényes szabadalmam egy gyógyszerre, amivel nagyon jó eredményeket értem el, és amit az USA, az EU, Kína stb. is elfogadott.

Ha az ember az interneten böngészi egykori betegei véleményét, kiderül, hogy sokan csodatévőnek tartják. Felidézné egy-két emlékezetes esetét?
- Szimulánsnak gondoltak egy sorkatonát, akinek nem tudták beadni a placebó C-vitamin-injekciót. Zárt osztályra akarták küldeni, én inkább átvettem az osztályomra és kigyógyítottam a pánikbetegségéből. Amikor kiengedtem, az egységénél „megbüntették”: kétszer annyit kellett őrjáratban eltöltenie, mint a többieknek. Úgy küzdött meg ezzel, ami még egy egészséges embernek is becsületére válna: napi ötszáz fekvőtámaszt csinált, és szótárból tanult angolul és németül. Büszke voltam rá, ahogy arra a két szép gimnazista lányra is, akik mind a ketten egyetemre mentek, miután kigyógyítottam őket a ritka tünetekkel – tiszta tudat melletti ájulás – jelentkező pánikbetegségből.
Antal Imre 19 évig szenvedett, írásgörcse volt, nem tudott zongorázni és írni. Öt nap alatt gyógyult meg, de azonnal abbahagyta a gyógyszer szedését, mert akart zongorázni, hiába bátorítottam. Mesélek egy vicces történetet is: combnyaktöréssel, delíriumban hoztak be egy öreg nénit, tulajdonképpen meghalni. Bátorításként mondtam neki, hogy „El fogjuk még együtt táncolni a Sej-haj Rozit!” A hölgy meggyógyult, és meghívott az unokája esküvőjére. Amikor a cigányok elkezdték húzni a Sej-haj Rozit, felkértem táncolni. Szinte rögtön után odakiáltott a fiának: „Pityu, kérjél le, a doktor nem is tud foxtrottot járni!”

Mennyire sikerült átvinni a pánikbetegséggel kapcsolatos gondolatait a szakmai közgondolkodásba?
- Próbáltam, de sajnos nem sok sikert értem el. 1994-ben a jeruzsálemi Orvosi Jog és Etikai Világkongresszuson azt javasoltam, hogy ha egy szakember hat évig nem ismeri fel a pánikbetegséget, az számítson etikai vétségnek, utána pedig műhibának. Két évvel később a dél-afrikai Sun Cityben még egyszer előálltam ezzel a javaslattal, annyi módosítással, hogy a hat évet négyre csökkentettem. Másodjára sem szavazták meg. Olyan helyeken is tartottam előadást, mint Rio de Janeiro, Washington, Melbourne és Bari. Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet, bár reménykeltő Balázs Judit, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökének hozzáállása.
Pedig a pánikbetegség nagyon jól leírt betegség, Da Costa és Hope is tökéletesen leírta, és sokan járultak hozzá gyönyörű mozaikdarabokkal, hogy ez a csodálatos építmény létrejöjjön. Hadd említsem meg jó barátomat, mentoromat, Donald F. Kleint is, aki többek között a New Yorki Columbia Egyetem pszichiátria professzora volt. Főleg pályafutásom elején sokat tanultam Rihmer Zoltán professzortól a bipolaritásról, ami nélkül nem lehet a pánikbetegséget gyógyítani. A viselkedésterápia is nagyon fontos, ha felismerjük a viselkedéstünetet vagy tünetviselkedést.

Ha jól tudom, a laikusok viszont nagyon is érdeklődtek…
- Igen, 1991-ben volt egy 22 perces műsorom a pánikbetegségről, ami után napi 600 telefont kapott a szanatórium, ahol akkor dolgoztam. 1995-től 12 évig a Budapest TV-ben hetente volt egy egyórás, élő műsorom panaszmentessé vált betegeimmel, amibe be is lehetett telefonálni. A szakmát is próbáltam elérni: 2012-ben jelent meg a könyvem az Egis gondozásában gyógyszerészek, háziorvosok és pszichiáterek számára „A pánikbetegség felismerése és kezelése” címmel. Nagyon hálás vagyok érte.

Kérem, soroljon fel néhány olyan jellemző tünetet, amiből a szakembernek rá kell jönnie, hogy pánikbetegséggel áll szemben!
- Viszonylag ritka betegségről beszélünk – globálisan a nők 5 és a férfiak 2 százalékánál fordul elő, nálunk a nőknél 7 százalék, a férfiaknál ugyanennyi. Könnyen gyógyítható, de ha nem kezelik, akkor hatalmas károkat tud okozni. A pánikbetegek 20 százaléka fejfájásra panaszkodik, amikor felkeresi az orvost. A labilis magas vérnyomás is lehet a pánikbetegség része. A szociális fóbia jele, ha valaki nem mer szólni az üzletben, ha púpos a tejföl teteje, mert már lejárt a szavatossági ideje – ez gyakran magas vérnyomással jár, ami a szokásos vérnyomáscsökkentőkkel nem javítható. Akkor is erre kell gyanakodni, ha egy tanuló szünetben nem megy ki a teremből, mert beszélgetni kellene, és például beállíthatatlan magas vérnyomása van.
A poszttraumás stresszből is kialakulhat pánikbetegség és agorafóbia, ha nem kezdik el a kezelést időben. Figyelmeztető jel például, ha gondot okoz a betegnek az, hogy nyílt téren átvágjon, a kezében lévő bármilyen tárgy pedig biztonságot ad számára. Sokat árul el az, hogy ha valaki felszáll a villamosra, majd az első megállónál lelép. A pánikbeteg azért fordul vissza, mert sokan vannak bent, a szociális fóbiában szenvedő a rászegeződő tekintetektől fél, a paranoid skizofrén pedig azt gondolja, hogy követik. Ő az utolsó pillanatban száll le, amikor már csukódik az ajtó. Egy betegem tette fel ezt a kérdést: „Miért kérdezgeti ez a doktor mindig, hogy hogy vagyok, hát van nekem férjem!”

Mi az ön szakmai „ars poeticája”?
- Vallom, hogy az emberi élet szentsége felülírhatatlan. A pszichiáter egyik legfontosabb feladata az öngyilkosság megakadályozása. Mindig tisztelettel kell kezelni a beteget, aki tőle várja a megváltást. Az pedig egy kegyelmi állapot, ha sikerül valakit meggyógyítani.

Vámos Éva
Forrás: Lélekemelő / 2020. május