Kor Kontroll TarsasagAz egészségtudatos életért!

Hogyan hat a művészet a trauma feldolgozására? A szimpózium levezető elnöke Gerevich József volt a Magyar Pszichiátriai Társaság tavalyi vándorgyűlésén. A festmények látványához kapcsolódó rosszullétekről 1989-ben először Graziella Magherini olasz pszichiáter számolt be, aki élete nagy részét Olaszországban töltő és az olasz kultúráért rajongó francia író- Marie-Henri Beyle, vagyis írói álnevén Stendhal- emlékére nevezte el a tünetegyüttest Stendhal-szindrómának.

Stendhal naplójában sokat foglalkozik az itáliai templomokban, múzeumokban látott képekkel és azok drámai érzelmi hatásaival. A realista író leírását Magherini összevetette klinikai tapasztalataival, amelyeket a firenzei Santa Maria Nuova kórházban szerzett. Turisták körében,akik műtárgyak közelében különböző szomatikus és pszichés tüneteket észleltek magukon, elsősorban pánikreakciót, elementáris szorongást és vegetatív izgalmi tüneteket. Ez a tünetcsoport leggyakrabban Firenzében jelentkezett, ezért elterjedt a Firenze-szindróma elnevezés is. Az általános orvosi vélekedés szerint egyfajta kulturális sokk, a művészeti hatások egyfajta túltelítettsége idézi elő a bajt érzékeny személyeken. Stendhal 1817. január 22-én lett először rosszul, amikor meglátogatta a Santa Croce ferences templomot, mely Firenze történelmi központjában, a Piazza di Santa Croce téren áll, itt nyugszik Alfieri, Michelangelo és Macchiavelli és Galilei is.  A templom falait többek között Giotto, Peruzzi, Taddeo Gaddi, valamint Volterrano, más néven Baldassare Franceschini freskói díszítik.Miután megtekintette a freskókat és kilépett a templomból, érzelmileg felhevült állapotba került, heves szívdobogás fogta el, és ájulás környékezte. Az esetet egyébként Stendhal részletesen leírta a Nápoly és Firenze: Utazás Milánóból Reggióba című könyvében.

„Elértem az érzelmek azon fokát, amelyben a képzőművészet által adott mennyei érzések és szenvedélyes érzések ütköznek. A Santa Croce-ból távozva a szívem dobogott, az élet kimerült bennem, féltem a leeséstől ". E sorok óta Stendhal-szindrómának nevezik a fojtogató érzést, amit évente átlagosan egy tucat látogatón diagnosztizálnak.

„Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy hír járta be a nemzetközi sajtót, amely arról szólt, egy férfi szívrohamot kapott, miközben megcsodálta Sandro Botticelli reneszánsz művész híres Vénusz születése című festményét, amely az firenzei Uffizi Képtárban található, Olaszországban. Az újságok és hírportálok már akkor arról számoltak be, hogy a férfi nem véletlen egybeesésként kapott szívrohamot épp a híres festmény előtt, hanem a mű megdöbbentő szépsége okozta a szívinfarktust. Miért állították ezt a lapok, és egyáltalán lehetséges egy ilyen jelenség?

Bár elsőre furcsa felvetésnek tűnhet, a művészet elsöprő ereje okozta rosszullétek történelme egészen hosszúra nyúlik vissza. A Stendhal-szindrómának elkeresztelt jelenséget egy olasz pszichiáter, Graziella Magherini fogalmazta meg először 1989-ben, azonban már a 19. századtól kezdve ismeretesek olyan anekdoták, amelyek a nagy műalkotások emberi pszichére gyakorolt rendkívüli hatását írják le….. A Stendhal-szindróma nagyjából úgy határozható meg, mint az emberi kéz által alkotott esztétikai szépséggel szemben tapasztalt pszichoszomatikus (mentális és fizikai) válasz.Magherini az alábbi tüneteket azonosította azoknál az embereknél, akik nagy valószínűséggel Stendhal-szindrómában szenvedtek: a hangok vagy a színek megváltozott érzékelése; a bűntudat vagy az üldözöttség fokozott érzete; depressziós szorongás; alkalmatlanságtól való félelem, vagy éppen ellenkezőleg, az euforikus mindenhatóság érzése; pánikrohamok és a fokozott szorongás fiziológiai tünetei, például mellkasi fájdalom.

Egy 2019-ben adott interjújában Magherini azt is megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint „a Stendhal-szindróma olyan jelenség, amely kizárólag a külföldi turistákra vonatkozik.”

Egy 2004-ben közzétett francia tanulmány szerint 1988 és 2004 között 63 Párizsban járt japán turista került kórházba. Ezeknek a turistáknak pszichiátriai kezelésre volt szükségük, miután különféle téveszmék vagy paranoia alakultak ki náluk, amelyet látszólag a csalódás okozott. Az, hogy Párizs nem az a tökéletes, idealizált város, az álmodozók földje, mint amit elképzeltek – ezt a jelenséget ma már Párizs-szindrómának nevezik.

Egy másik kapcsolódó jelenség a Jeruzsálem-szindróma, amely a turisták vallási izgalma által alakulhat ki, mikor meglátogatják a Jeruzsálemben és a környékén található szent helyeket. A szindróma tüneteként a látogató átmeneti ideig azt hiheti, hogy ő egy fontos történelmi alak, például maga a Megváltó.

A Stendhal-szindrómához hasonlóan azonban a Párizs- és a Jeruzsálem-szindrómát sem tartják önálló mentális betegségnek. Az orvosok mindkét állapotot egy krónikus mentális betegség súlyosbodásaként és nem átmeneti pszichotikus epizódként értékelik. A pszichológiai vagy pszichiátriai jelenségen túl a Stendhal-szindróma arra is felhívja a figyelmet, hogy talán érdemes lehet átértékelnünk a körülöttünk lévő világgal való kapcsolatunkat, valamint az azzal kapcsolatos elvárásainkat.”

Hasonló jelenséget írt le Dosztojevszkij özvegye, Anna Grigorjevna is, aki naplójában beszámolt férje rosszullétéről Hans Holbein Halott Krisztus című képe láttán a bázeli múzeumban.

Bár Magherini szerint Stendhalnál és Dosztojevszkijnél is ugyanaz játszódhatott le, mint a műemlékeket látogató turistáknál, a művészeknél tapasztalt felfokozott érzelmi állapot kevésbé tűnik egyfajta turista-jelenségnek, sokkal inkább sajátos kreativitásuk megnyilatkozásának, amelyben az alkotásra váltó üzemmód érzelmi megrázkódtatások hatására alakul ki. Dosztojevszkijt - özvegye feljegyzései alapján - a szerencsejátékhoz kapcsolódó súlyos pénzveszteségek facilitálták az írásra, Stendhalnál pedig más művészek alkotásai nem váltak élesen külön saját művészetétől: úgy élte meg a műveket, mintha saját maga alkotta volna őket.

Marcel Proustnak is szüksége volt érzelmi megrázkódtatásra ahhoz, hogy írjon. Ő is átélte a Stendhal-szindrómát, amelyet A fogoly lány című regényében (Az eltűnt idő nyomában 5. kötete) drámai módon jelenített meg az Anatole France-ról mintázott, Bergotte névre keresztelt szereplőjénél. Amikor az uraemiában szenvedő író meglátta Párizsban a hágai múzeumból kölcsönzött festményt, Johannes Vermeer Delft látképe című képét, amelyet addig is “rajongásig szeretett”, elöntötte agyát a vér (stroke), amely végzett vele. “Végre ott állt a Vermeer előtt, amely az emlékeiben ragyogóbb volt, jobban különbözött minden egyébtől, amit ismert, de amelyen, hála a kritikus cikkének, először vette észre a kék ruhába öltözött, apró emberalakokat, azt, hogy a homok rózsaszínű, s végül a kicsiny sárga faldarab becses anyagát. Szédülése egyre fokozódott; tekintetét, mint gyermek egy sárga lepkére, melyet meg akar fogni, a becses kis falrészletre szegezte. „Így kellett volna írnom” – mondta. „A legutóbbi könyveim túlságosan ridegek, több rétegben kellett volna felvinnem a festéket, minden egyes mondatot becsessé kellett volna tennem, olyanná, amilyen ez a kis, sárga faldarab.” Mindeközben nem kerülte el a figyelmét a szédülés súlyossága. Mennyei mérleg jelent meg előtte: egyik serpenyőjét a tulajdon élete, a másikat pedig a sárgában oly szépen megfestett kis faldarab húzta lefelé. (…) Legurult a kanapéról a földre, a látogatók és a teremőrök azonnal gyűrűbe fogták. Halott volt.” Bár Bergotte egyes tulajdonságai Anatole France-t idézik, Proustról köztudott, hogy rajongott Vermeerért, és különösen a Delft látképéért. Joggal feltételezhető, hogy maga is átélte a Stendhal-szindrómát az általa leírtnál enyhébb formában.

Gerevich József
Forrás: Lélekemelő/ Pszichiátriai Magazin
2022. február