A COPD fogságában…
dec
1
2023
Görgényi Zolival és Krasznai Éva megannyi sajtótájékoztatón ült egymás mellett, elmélkedett sokszor egy kávéval megspékelve a világ dolgain. Éva most örömmel kereste fel egykori kollégáját, bár a téma korántsem ad okot örömre, hiszen Zoli COPD-s.
Már régóta nem csacsogunk, csak csetelünk, írta, hogy problémás a légzése. Tudtam, de azért mégis. Enyhén fogalmazva, oda lett a korábban simogató beszéde, a nelem tetsző orgánumával együtt. Évek óta a COPD „fogságában” él, fújtat, zihál, szinte fáj hallgatni az egykor kellemes tenort.
Fogadjunk, hogy az a büdös bagó tehet a bajodról!
- Nem kizárt. Sőt! Nem normális, aki akár csak kísérletként is egyetlen szálat elszív!
De te, mintha egynél többet füstöltél volna el...
- Szokták mondani, hogy a negatív példaként ott voltak a füstölgő szülők, Nos, a háziorvosok között is nagy megbecsülésnek örvendő apukám, a sikeres gyermekorvosként foglalkoztatott anyukám láncdohányosnak számítottak. Nálunk otthon mindent belengett a dohányszag. Mégsem kaptam kedvet hozzá. A szüleim szent meggyőződése volt, hogy titokban bagózom, de ez nem volt igaz.
Akkor hogyan indult el a dohányos karriered?
- Tanítottam Ozorán általános iskolában, később középiskolában Tamásiban. Közben elvégeztem a tanárképzőt biológia szakon. Onnan egyenes út vezetett az ELTE pszichológiai karára. Bevallom, alapvetően és mindenekelőtt orvos akartam lenni.
Mi akadályozott meg ebben?
- Hát nem az elért pontszámaim miatt nem vettek fel, hanem mert azon sokak egyike voltam, akik nem munkás, paraszt környezetből próbálkoztak az egyetemre bejutni. Nekibúsulva mentem középiskola után tanárképzőbe, ezt követte az ELTE Pszichológia Kara, végül az OMSZ kötelékében szakápolónak, majd mentőtisztnek tanultam. Tamásiban már az ottani ifjúsági házat vezettem.
Vagyis az egészségügyből átvándoroltál a kulturális pályára.
- Volt egy felvételi lehetőség, ahol szerkesztő-riportert kerestek. Megnyertem. A Magyar Rádió pécsi stúdiójához kerültem. Érdekességként még annyi, hogy apámnak, aki a világ legjobb orvosa- de csapni való apa- volt, hivatalosan a munka mellett magánrendelőjében is dolgozott. Éjszakánként Pécsett a 400 ágyas klinikán ügyeltem. Közben egy rokon alapfeladatokra tanított, például, amikor valakinek a kasza megvágta a lábát, megengedte, hogy én lássam el a sérülését. Dicsekvés nélkül ma is állítom, egészen jól gyógyítottam.
A rövid curriculum vitae után jussunk végre el a COPD -ig!
- Ahol csak tanítottam - például Ozorán - mindenki dohányzott a tanári szobában. A füstre lehetett felakasztani kabátot. Én ugyan csak akkor dohányoztam, ha a környezetem is az tette. Sok volt az értekezlet, meg a konferencia, hát cigiztem. Ha valakivel beszélgetni akartam a szünetben, és miért ne akartam volna, elképzelhetetlen volt, hogy ne gyújtsunk rá. Azután egymást követték a sajtótájékoztatók... Istenem, mekkorákat pöfékeltünk! És akkor még nem is beszéltem Tengizről, ahol egy évet dolgoztam a művelődési, sport centrumban, valamint a tévé és a helyi rádió stúdiót igazgattam. Kazahsztánban jó pénzért az olajmezőn több száz magyar nyomorodott meg. Nem látogathatták a családtagjaikat/ a pénzüket nem akarták a drága utazásra költeni/ nem hagyhatták el a tábor területét, hiszen a drótkerítés mögött a késes nomádok várták őket, az első gyilkosság után, már senkinek nem jutott eszébe, hogy kimenjen a táborból. Mit csináltak hát? Stresszeltek, és más szórakozás nem lévén ittak és dohányoztak. Aztán küszködhettek egy életen át a szívritmuszavaraikkal, a fulladásaikkal, a felborult anyagcsere-folyamataikkal, a máj- és hasnyálmirigy-elégtelenségeikkel, a károsodott veséjükkel, a folyamatos nyugtató szedésükkel, meg a COPD-vel. A magyarok boldogan, önként jelentkeztek ide, az itthoninál nagyságrendekkel nagyobb fizetés reményében. „A nagyszabású vegyipari beruházás 1986-tól 1995-ig a Vegyépszer Vállalat vezényletével zajlott, a munka dandárja 1988-ra esett, ekkor hatezer főt számlált a Vegyépszer -csapat” – írta a HVG 1996-ban. Mit mondjak? Napi 3-4 dobozzal elszívtam a gyilkos rudakból én is. Csak magamra haragudhatok, hiszen egészségügyi tanulmányaim, felkészültségem ellenére, pusztítottam magam. Egyik reggel hatalmas, fuldokló köhögésre ébredtem a legalább évtizednyi bagózás után. A járás sem volt már könnyed, hát soha többé nem gyújtottam rá. De későn jött a megvilágosodás!
Aztán az Egészségügyi Továbbképző Intézetben szakosított addiktológiát, akupunktúrát, pszichoterápiát tanultam, legalább 30 klienst leszoktattam a dohányzásról. Mindent kipróbáltam, sikerre vittem másoknál. Magamnál viszont kudarcot vallottam, pedig nagyon ki akartam gyógyulni a fulladási rohamokból. Végül sikerült, nem volt könnyű. Chippeket, bio rezonanciát, homeopátiát, az akadémikus orvoslás módszereit, mindent kipróbáltam. Elvonási tüneteim már nincsenek, viszont a szobámban oxigénpalackokkal vagyok körülvéve.
Gondolom azt már orvos írta fel!
- Amikor a COPD miatt már nagyon, nagyon nem kaptam levegőt, elmentem a családorvoshoz, ő a Vasútegészségügyi Központba küldött. Ott megröntgeneztek, vizsgáltak jobbról, vizsgáltak balról. Laza egyszerűséggel közölték, hogy tbc-s vagyok. Felküldtek a Korányiba. Addig is 8 kilogrammnyi gyógyszert írtak fel. Aztán közölték, hogy mégsem kell a Korányiba mennem az akut tbc-sek közé, antibiotikumot 1 évig kell szednem. Egyszer csak kiderült, hogy mégsem kell a Korányiba mennem, nem tbc-s, hanem COPD-s vagyok. mert lehet, hogy nem tbc-s vagyok. Orvost váltottam, pipát használok, naponta kétszer befújok. Semmi változás. Nem javult, de nem is romlott az állapotom. Orvost váltottam, de maradtam a vasutasoknál. Ami jó hír, nem oxigénpalackot használok/ így nem kell bajlódnom a cserével/ hanem egy levegőszűrő készüléket naponta 15 percen át, és ezzel viszonylag jól elvagyok. A lakhelyemtől mindössze néhány méterre van a parkolóm, de kifulladok, mire odaérek, időnként örülök, ha végre leülhetek.
Hogyan tovább?
- Egyelőre a legszörnyűbb a rosszulléteken túl, hogy nem tudok mit tenni ellene. Eszméletlen, hogy a kontrollokra eljárva, nem kapok az autómhoz rokkant parkoló cédulát. Az csak a mozgássérülteknek jár! Ja, hogy fulladok? Az senkit nem érdekel! A taxi megfizethetetlen... Ahogyan a mozgásomban, a kapcsolattartásomban is akadályozva vagyok. Nem kívánom még az ellenségemnek sem ezt a szörnyű kórt!
Krasznai Éva
Forrás : Lélegzet 2023.október
