Kerüld el a három H-t!
szept
13
2009
Dr. Németh Attila pszichiáter érdekesen , izgalmasan mesélt a Pallas páholyban a depresszióról. Mint később kiderült az orvoslás náluk családi hagyomány.
Édesapja Németh György belgyógyász létére a pszichoszomatika és a pszichoterápia területén vált ismertté. Tudományos alapossággal kezdte vizsgálni a területéhez tartozó rákos betegek kórlefolyását. Kereste az összefüggést a túlélési idő és a személyiségjegyek között; Rorschach teszteket vett fel, életeseményeket rögzített. Az 1960-as évektől jelentek meg nyugat európai folyóiratokban a karcinomák pszichoszomatikus vonatkozásairól szóló vizsgálati eredményei. A nemzetközi pszichoszomatikus tudományos társaság rendszeresen meghívta a kongresszusaira, fizették volna minden költségét, de a szocializmusban csak háromévente lehetett Nyugatra menni. Így is sikerült eljutnia a londoni és a párizsi kongresszusra, majd a kedvéért Jugoszláviában rendeztek konferenciát
- Ugyanis ide könnyebb volt kiutazási engedélyt kapni egy magyar állampolgárnak.
- Milyen hatást gyakorolt édesapja az Ön pályaválasztására és szakmai pályafutására?
- Gyermekkoromban csak azt láttam, hogy állandóan dolgozik, éjszakai hívásokkal zaklatják, zűrös betegek járnak a rendelésre. Mégis mindig orvos akartam lenni. Szüleink le akartak beszélni erről a pályáról, ennek ellenére az öt gyermek közül négy orvos lett. Nyílván nem véletlenül. Édesapámtól kaptam a leghasznosabb útravalót az orvosi pályához. Azt tanácsolta, hogy ha jó orvos akarok lenni, akkor csak a 3 H-t kerüljem el. A 3 H a hülyeséget, a hiúságot és a hanyagságot jelentette. Látszólag ez evidensnek tűnik, de megfelelő önismeret mellett rájön az ember, hogy ebben milyen mély igazság rejlik.
- Felmerült-e Önben régebben (mondjuk gyerekkorában), hogy nem pszichiáter lesz, hanem valami más?
- Filmrendező szívesen lettem volna. Erre nem volt valódi esély, mert évente legfeljebb egy embert vettek fel, és nyilván az nem én lettem volna. A realitás az orvosi pálya volt. A pszichiátria mindig érdekelt. Szakmailag kiváló neurológiai osztályon kezdtem dolgozni, ragyogó közösségben, minden út nyitva állt előttem, és mégis úgy döntöttem, hogy a pszichiátriát választom. Szakvizsga után mentem át a Lipótra. Mindenki próbált lebeszélni, egyedül édesapám támogatta a döntésemet.
- Van valamilyen hobbija?
- A síelést nagyon élvezem. A napsütés, a hó és a lesiklás együtt fantasztikus élmény. Szinte minden művészeti ág passzív, de lelkes élvezője vagyok. Hobbinak – vagy a munkamániám részének – lehet tekinteni a művészek patográfiájával, illetve a művészet és a pszichiátria kapcsolatával foglalkozó munkásságomat.
- Továbbmegy-e ez a hagyomány a családban?
- Igen. Egyik lányom pszichológus, egyik unokaöcsém pszichiáter, és egyik testvérem belgyógyászként letette a pszichoterápiás szakvizsgát. Szerencsére a vezetéknevünk annyira gyakori, hogy másokban nem merül fel a rokoni kapcsolat. Mindenki önálló személyiség, aki saját maga szeretné elérni a célját, és ezért nem reklámozzuk a rokoni szálakat. Ez is tekinthető sajátos családi hagyománynak. Amikor édesapám 1994-ban megkapta a Magyar Pszichiátriai Társaság életmű díját, az Oláh Gusztáv emlékérmet, akkor már kandidátus, vezetőségi tag voltam, megjelent az első könyvem, a szakma ismert, de mégis nagyon kevesen tudtak az apa-fiú kapcsolatról. Ezt a díj átadása után realizálta az egyik legközelebbi pszichiáter barátom, Rihmer Zoli is – jelenleg professzor úr – , aki a sajátos humorával csak annyit mondott, hogy „nem esett messze a fa az almától”.
