A zsűriben Buczkó Imre
máj
16
2011
Buczkó Imre saját bevallása szerint „született és beteges optimista”, és erről csodaszép, élettel teli képei is tanúskodnak, melyek közül három „ Az év praxisa a Kárpát-medencében első helyezettjeinél lel majd otthonra! A művész mosolygó szemmel emlékszik vissza orvosi „kalandjaira”, köztük megismerkedésére bájos háziorvosával…
Bizonyára sokan nem tudják, hogy nekem tulajdonképpen két életem volt, egy műszaki és egy művészi. A zsűribe festőművészként, művészeti íróként kerültem be, de korábban a Ferihegyi Repülőtér főmérnökeként dolgoztam. Volt ott egy kedves, nagyon szorgalmas idős bácsi, aki jócskán túlteljesítette a nyugdíjkorhatárt, de nem küldtük nyugdíjba, mert el kellett látnia kiskorú, árván maradt unokáját. Emlékszem, egyik nap azt a hírt kaptam, hogy Zsiga bácsi rosszul lett. Megijedtem- nagyon szerettem az öreget-, amint megtudtam, hogy az orvosi rendelőben van, rohantam le utána. Legnagyobb meglepetésemre ott találtam egy fehér bőrű, vörös hajú, jó alakú tüneményt. A látvány annyira összezavart, hogy alig tudtam figyelni a hamuszürkévé vált, szemmel láthatóan elég rossz állapotban lévő Zsiga bácsira, és csak annyit kérdeztem a kis tündértől, hogy nem kellene- e az öreget orvoshoz küldeni?! A szépség arca hirtelen elkomorult- kiderült, hogy ő belgyógyász szakorvos, és természetesen addigra már intézkedett Zsiga bácsi ügyében. Így kezdődött a kapcsolatunk, ami a mai napig tart- a hölgy ugyanis immáron több, mint húsz éve a háziorvosom.
Kedves és nem mindennapi történet!
Jól is esik felidézni. Azóta az orvos-beteg kapcsolat barátsággá alakult, a hölgy már annyira jól ismer, hogy szinte ránézésre megmondja, mennyi a vörösvérsejt-számom. Ez persze csak vicc, de tény, hogy nagyon lelkiismeretesen és kitűnően végzi a dolgát. Egyszer egy kis újságíró lány megkérdezte, hogy minek köszönhetem a jó kondíciómat, mire én azt feleltem: az isteni gondviselésnek, és a háziorvosomnak. Egyébként tényleg kegyes hozzám az élet, mert a kritikus helyzetekben mindig az utamba sodorja a megfelelő orvosokat.
Miért, mivel kellett megküzdened?
Az egyetem elvégzése után majdnem megvakultam, a tompa látás utolsó stádiumáig jutottam, az utcai lámpából estefelé csupán egy nagy, homályos kört láttam. Felkerestem a legismertebb, legkiválóbb szemészeti intézmények főorvosait, de nem sok jóval kecsegtettek, azt mondták, örüljek, ha egyáltalán szinten lehet tartani az akkori állapotomat. Aztán az a bizonyos nagybetűs SORS összehozott Dr. Német Lajossal, aki a MÁV Kórház szemész-főorvosa volt. Egyetlenegyszer jártam nála, s a vizsgálat végén megkérdeztem, mikor kell visszamennem. „Kedves fiam- kezdte ő-, ha én értek valamit a szakmámhoz, akkor te ide nem jössz vissza”. Először azt hittem, ki vagyok dobva. Adott egy szemüveget, és írt egy többoldalas receptet. Nos, valóban nem volt szükség több alkalomra, azóta ismét tökéletesen látok.
Úgy, hogy többet nem találkoztál vele?
Csak telefonon beszéltünk, és néhányszor összefutottunk az Operában. Kérdésemre, hogy meddig hordjam a szemüveget, és meddig használjam a gyógyszereket, azt felelte: „Egészen addig, amíg úgy nem érzed, hogy terhedre vannak.” Igaza is lett. A cseppek mindig megnyugtatták a szemem, egyszer azonban furcsa, kellemetlen érzést váltottak ki, azt hittem megromlott az orvosság, hívtam is rögtön a Tanár urat. „Nem, nem járt le a szavatossága! Nem megmondtam, hogy fogod érezni, mikor kell abbahagyni?”- hangzott a válasz. Sosem felejtem el őt! Amíg élt, több súlyos esetet küldtem hozzá, és kivétel nélkül mindenkit meggyógyított.
Ha ilyen kellemes, szép élményeket őrzöl az orvosokkal kapcsolatban, akkor gondolom, örömmel veszed ki a részed a zsűrizésből.
Mindenképpen! Bízom benne, hogy Az év praxisa sokat segíthet az orvos-beteg kapcsolat javításában, hiszen azoknak az orvosoknak, akiknek szavazataikkal hálájukat fejezik ki a páciensek, bizonyára nagyon jólesik a megbecsülés, és a többiekre is pozitív hatást gyakorolhat, ha jó példát látnak maga előtt. Kívánom, hogy a díj még sok-sok éven át gazdára találjon!
